Csomagokra várunk...!

Anya és fia egy bizonyos idő után arra lettek figyelmesek, hogy nyugtalanítóan szaporodnak köztük a konfliktusok. Elgondolkodtak afelett, hogyan vehetnék ennek elejét, és nagyon érdekes gondolatra jutottak: ha szólni akarnak egymáshoz, a biztonság kedvéért csakis bibliai idézettel fejezik ki mondandójukat. És eljött a reggel a maga megszokott, rettentően igényes ébresztési rituáléjával, ám az anya, megállapodásuk szerint, felébreszthetetlen fiacskáját imigyen keltegette: „mondom néked, ifjú, kelj fel!” A fiatalember a másik oldalára fordult, s figyelemreméltó naprakészséggel ugyancsak a Bibliából idézett: „Asszony, még nem jött el az én órám...”

Az első adventi vasárnap evangéliuma szintén igyekszik felébreszteni bennünket, figyelmeztetve, hogy a tétovázás, az egyik oldalról a másikra való forgolódás, a magyarázkodás, hogy még nem jött el a megfelelő pillanat, nagyon veszélyes, mert épp ellenkezőleg, az óránk, bizony, bármikor eljöhet. Ezért használja Jézus második eljövetelét magyarázva a tolvajjal szembeni éberség hasonlatát, mivelhogy arról sem tudjuk, mikor, melyik órában lep meg bennünket. A tolvajhoz való hasonlítás azt a képzetet kelti, hogy a döntő órában nagy-nagy veszteségek veszélye fenyegethet. Csakhogy a tolvaj nem az érkező Jézus, hanem a mi hanyagságunk, lustaságunk, aminek kellős közepében váratlanul lep meg minket. A teljes fényében pompázó karácsonyi hangulat már a novemberi nagyáruházakban is, akárha nem volna egyéb, mint efféle tolvajrövidítő a karácsonyhoz. Miért is bonyolítani, húzni az időt mindenféle – ráadásul négyhetes! – adventtal. Ilyen hozzáállással viszont nincs mit csodálkoznunk, hogy az elhanyagolt várakozási idő idegességbe, családi konfliktusokba, veszekedésekbe fullad. A rosszul használt idézetet arról, hogy még nem jött el az a megfelelő óra, mással kell helyettesíteni, valami olyannal, mely méltóbb ehhez az első adventi vasárnaphoz, mely arra szólít fel, hogy készek legyünk azonnal: „Legyetek éberek!”

Máskülönben úgy végződhet, mint azzal a szórakozott tolvajjal, akiről már tettünk itt említést, aki úgy lopott ruhát, hogy sikerült róla eltávolítania a jelzőberendezést, ám a kijáratnál mégis sípolni kezdett körülötte minden. Az eltávolított lopásgátlót ugyanis véletlenül zsebre vágta. Minden egyes tárgyon, melyet szeretteinknek megvásárolunk karácsonyra, tulajdonképpen rajta van egy ilyen láthatatlan isteni detektor, mégpedig a mindig aktuális isteni kérdés: milyen indíttatásból veszed? Milyen valójában a viszonyulásod ahhoz az emberhez, akit megajándékozol? Gyorsan-gyorsan letudod az ajándékozást mint alapillemszabályt, vagy valóban fontos neked, hogy örömet szerezz, úgymond méretre szabva? Legyetek éberek, mert az Úr látja szándékaitok őszinteségét.

Az őszinte ajándékozó jó példája az a szent, akinek ünnepe éppen advent első napjaira esik, Szent Miklós. A hagyomány szerint pénzt dobott be az ablakon – hogy ismeretlen maradjon – egy olyan családhoz, amelynek anyagi nyomorúsága gyermekei erkölcsi tisztaságát is veszélyeztette. Szent Miklós észrevétlenül, konkrétan és odafigyeléssel cselekszik. Nem csupán dolgot ajándékoz, hanem szívének egy darabját is. A történelembe nem is azzal írta be magát, hogy MIT adott, hanem azzal, hogy HOGYAN. Akárcsak Jézus: egész életében a legkülönfélébb módokon ajándékozta meg az embereket, mindenben odaadta viszont magát is.

Sajnos megtörtént, egyszer amikor a Mikulás egy pozsonyi családhoz ellátogatva arról kezdett a gyerekeknek beszélni, hogy legyenek jók, szófogadóbbak, kedvesebbek, szeretetteljesebbek, egy unott kamasz a legcsekélyebb szégyenérzet nélkül megjegyezte: „Rövidebben, ha lehet, a csomagokra várunk!”

Nagy kár, ha a család egy agyonidegeskedett áladvent, ordítozás és veszekedés után a fenyő alatt, a vágyott ajándékcsomagok fölött kénytelen békét kötni mondván, legalább a karácsony romantikáját ne rontsuk el. Nagy kár forgolódni egész adventidő alatt – mint a fent említett fiatal suhanc –, és állítani, „még nem jött el” az igazi óra. Nagy kár, mert ha a karácsonyi romantikát sikerül is megmenteni, otthonunkban mindössze egy műanyag figura jelzi csak az ünnepet, és nem a legértékesebb, az élő Jézus Krisztus.

A szerző római katolikus pap