Csivavák, rarámurik és a sivatag rózsája

A várostól mintegy 250 km-re délnyugatra a Sierra Tarahumara-hegységben élnek a rarámuri őslakosok, akikkel együtt töltöttük a húsvéti ünnepeket. Argentínától Thaiföldig, a világ minden tájáról 20 performanszművész érkezett erre a különleges eseményre. Az őslakosok évente egyetlen alkalommal jönnek össze, hogy a maguk módján megünnepeljék a húsvétot. Az esemény attól is különleges, hogy a „megtérített” vagy inkább „eltérített” őslakosok sajátos módon ötvözik saját kultúrájukat a kereszténnyel. Nagyon bizarr látványt nyújtottak a madártollal díszített, kifestett, testüket alig takaró színes ruhákban a helyi templomban. A szertartás 3 napig tartott, amelynek részletes leírására most nincs mód. Volt benne júdáségetés, keresztcipelés, egész éjszakán át tartó tánc, a környéken tűzrakás, de voltak, akik kizárólag a kukoricasör elkészítésével foglalkoztak. Mi is hivatalosak voltunk a sörkóstolóra, amit nem mertem megkockáztatni, és a művészek körében ezzel nem voltam egyedül. Akik viszont megkóstolták, dicsérték a sört. 
Norogachi egy pici falucska a hegyek között. Vendéglátónk, Lupita, aki az egész művésztársaságot elszállásolta és öt napig főzött ránk, az évek óta ide érkező turisták és fotósok miatt pontosan tudta, mi vár ránk. Mi nem voltunk felkészülve… Másnapra viszont megértettük, mire jó a hatalmas szombréró és a sok meleg tea napközben, a négy réteg takaró az ágyban éjszaka… Nappal plusz harminckét fok, éjszaka mínusz kettő és nagy a szárazság (12% körüli relatív páratartalom). Mi az előző két napot a Samalayuca homoksivatagban töltöttük az USA és Mexikó közti legfontosabb határától (El PasoCiudad Juarez konglomeráció) mindössze húsz kilométerre, illetve Creelben a Tarahumara-hegység-ben található Szerzetesek völgyében. Így néhányunknak – sajnos – már nem kellett tartanunk a leégéstől, hiszen amelyik testrészünk nem volt lefedve, az csaknem szénné égett (orr, fül, nyak stb.)

El Paso-Ciudad Juarez. Robert Rodríguez kultikus filmjének, az Alkonyattól pirkadatignak egyik helyszíne az USA határán. Na, persze, nem erről híres, sokkal inkább a határon felhúzott kerítésről és falról, a határátkelőről, az illegális bevándorlásról és a mindössze 20-25 km-re lévő Samalayuca homok-sivatagról. Az utóbbit ismerhettük meg közelebbről. Ez volt az első alkalom, hogy valódi homoksivatagban járhattam. Csaknem mindenkit elvarázsolt a táj. Szanaszét futott a művésztársaság, hogy megfelelő helyet találjon a műveinek. Igazán eredeti alkotások születtek ezen az inspiráló különleges helyszínen. Nem tudom, hogy minden sivatagban terem-e a sivatag rózsája, a  törékeny cseresznye méretű ásvány (akadnak óriásiak is), itt azonban rengeteget lehetett találni. Miután megvacsoráztunk, megkóstoltuk a helyi italkülönlegességet, a sotolt. A tequila és mezcal után ez a harmadik legismertebb mexikói ital, amit főleg itt, Chihuahua államban készítenek a „sivatag kanalának” is nevezett kaktuszféléből. Nagyon finom tequilaszerű pálinka. Utam során, több helyen is volt alkalmam inni, így elmondhatom, hogy a sotol ízvilágáról elég komoly ismeretekre tettem szert. Innen Creelbe vezetett az utunk, ahol eltöltöttünk egy éjszakát, mielőtt Norogachiba értünk volna.

Creel egy kicsi városka a Tara­humara-hegységben. Egyetlen látnivaló a környéken a Szerzetesek völgye (Valley of the Monks), ami tele van különleges sziklaképződményekkel. Bevallom, próbáltam, de nem sikerült kiderítenem, miért hívják Szerzetesek völgyének. Miután elszállásoltak minket, megvártuk az El Chepe vonatot, amely a leghíresebb és legszebb vasútvonalon közlekedik Mexikóban. Chihuahuát köti össze a Csendes-óceán partján fekvő Los Mochis-szal. Naponta egy szerelvény indul a 673 km-es útvonalon, ami áthalad a Grand Canyonnál ötször nagyobb Copper Canyonon. Sajnos, ez az élmény most kimaradt a gyűjteményből, hiszen másnapra Norogachiba kellett érnünk, ahol a rarámurik már gyülekeztek a húsvéti szertartásukhoz.

Norogachiban elkezdődött az ünnepi szertartás és ezzel párhuzamosan a művészeti találkozó. A szervező, Gustavo foglalkozását tekintve kulturális antropológus és performanszművész már tíz éve foglalkozik a rarámurik és nemzetközi performanszművészek találkozásának szervezésével. Mivel egy nagyon zárt közösségről van szó, nem könnyű a kommunikáció. A rarámurik a Mexikóban élő 63 őslakos nép egyike. Összesen 75 000 emberről van szó, akik még beszélik a tarahumara nyelvet, ami egyes tudósok szerint mintegy 5000 éves és az uto-azték nyelvcsaládból származtatják, aminek az őshazája éppen itt, Észak-Chihuahuában van. Az egyetlen kommunikációs lehetőség Luli háza volt, aki nagy örömmel fogadta a művészcsapatot, immár tizedik alkalommal. Ő mindenben a segítségünkre volt, meghallgatta az ötleteinket, segített a kommunikációban, sokszor előre figyelmeztetett, mire vigyázzunk, mi az, ami félreérthető, esetleg mi az, amit egyáltalán nem javasol. Gustavo és Luli segítségével főleg az étkezések ideje alatt tudtunk velük rituális művészeti akciókon keresztül kapcsolatba kerülni. A közeg, a helyszín és a jól válogatott művészek is garancia volt arra, hogy izgalmas munkák fognak születni. Számomra annyira inspiráló volt mindez, hogy hat performanszot sikerült megvalósítanom az ott töltött öt nap alatt.

Most már ejtsünk szót a mexikói kulináris élményekről is, és hol kezdjem, ha nem az ősi ételeknél. Az gondolom, közismert, hogy a kukorica, a bab, a krumpli a paradicsom és a dohány innen származik. A dohányról Mexikóba érkezésemkor, 40 év után, sikerült leszoknom. Bár igazából mindig is dohányos maradok, aki jelenleg már négy hónapja nem gyújtott rá. Nos, a gondom az, hogy a szaglásom viszont megváltozott. Most ezt nem részletezem, de a kukoricakészítmények – főleg a tortilla illata – elkezdett zavarni, így gyakorlatilag nem is ettem semmilyen kukoricalisztet tartalmazó ételt. Mondanom sem kell, hogy ez Mexikóban igencsak problematikus, hiszen mindennek az alapja az ősi recepten alapuló kukoricalepény, a tortilla, aminek összesen vagy harminc fajtája létezik, a legismertebb a taco, ami nem más, mint bármilyen összetevő, amit a tortillába beleteszel, de ha úgy tekered össze, mint mi a palacsintát, akkor már flauta, és ha csak sajtot teszel bele, akkor quesadilla. Következzen néhány tortillán alapuló étel: sope, picaditas, tostadas, huarache, nachos, tlayuda, chilaquiles, garna­cha, itacate, gorditas, chalupa, enchilada, enfrijoladas, entomatadas, memela, molotes, panuchos, papadzules, pastel azteca, salbutes, sincronizadas, taquito, tlacoyo, totopo stb. Ezek különböző formájú, vagy különböző módon töltött tortillák. A tamalest mindenképpen érdemes megemlíteni, hiszen ez szinte bárhol, az utcán is megvásárolható. Csirkével töltött kukoricakása banánlevélben, amit nagy üstökben főznek és kínálnak Mexikó-szerte. Érdemes kipróbálni, nekem nagyon ízlett. Természetesen vagy zöldparadicsom-szósszal, vagy chili-szósszal, ami szinte minden vendéglő asztalain megtalálható. Olyan ez Mexikóban, mint nálunk a só és a bors. A klasszikus mexikói vendéglőkben majdnem minden ételhez adnak frijolest, ami hosszú ideig főzött fekete-, tarka- vagy vörösbab, zanzásítva vagy csak lazán, sűrítve. És még egy fontos dolog, ha kávét szeretnél inni, akkor alapból ún. amerikai kávéra számíts, és ha azt szereted, akkor ajánlom a csaknem mindenhol kapható mexikói olla (ejtsd: ojja) kávét, amiben a cukor már ugyan benne van, egy nagy agyagedényben készül, ezért különleges az íze. Na, és végül a nagy sláger, főleg az utóbbi években, az olajban sült chapulíne (szöcske) chilivel vagy fokhagymával. Ma már szinte minden sarkon kapható. Nem lett a kedvencem…

A művészeti fesztivál nem ért véget Norogachiban. Csaknem mindenki maradt a 10 nappal később kezdődő in Situ fesztiválra a festőien szép, nagyon vallásos bányászvárosban, a Guanajuato állambeli Guanajuatóban (békahegyet jelent). Aranyat és ezüstöt bányásztak itt még a 20. században is. A bányavájatok alkotják ma a város közlekedésének az alapját. Egészen különleges élmény régi bányában taxizni úgy, hogy szinte bárhová eljuthatsz az „egysávos” vájatokon keresztül, ahol leaszfaltozták a vájatok alját. Egészen különleges a város építészete is. Olyan, mintha a görög Szantorinin járna az ember, csak az épületek nem kék-fehérek, hanem a szivárvány minden színében ragyognak. Szinte nincs egyetlen vízszintes utca sem, csupa hegyi utcácska régi vendéglőkkel, gazdagon díszített korabeli spanyol házak, vendéglők, templomok és színház. 

A következő részben ellátogatunk a csendes-óceáni Puerto Vallartába, azaz a nyugati partra, továbbá Mexikó második legnagyobb városába, Guadalajarába.

Juhász R. József