Ázsia a performer szemszögéből

Rokko ezalatt két ázsiai utat tett meg, egy hónapos szünettel. A kötetet olvasva bebarangolhatjuk Hong Kongot, meglátogatunk milliós kínai metropoliszokat, a Himalája előcsarnokát, majd Indiát térképezzük fel, de kitérőt teszünk többek között Laoszba, a Fülöp-szigetekre és Nepálba is. Rokko pedig mesél. Mindarról, ami felkelti az érdeklődését ezeken a helyeken, ami lenyűgözi, vagy amit furcsának tart, miközben galériákat és egyetemeket látogat, fesztiválokon vesz részt és fesztiválokat szervez, workshopokat tart, versesköteten dolgozik, művészekkel találkozik, ismerkedik, értekezik és – legfőképp – performanszokat csinál. Totyogó óriáspandák, buddhista kolostorok, rézuszmajmok, hindu templomok és szent tehenek keretezik alkotási folyamatát – olykor pedig a rend helyi őrei is felbukkannak, akik szükségesnek tartják, hogy eltávolítsák a művészt a közterekről.

Mielőtt azonban útra kelnénk, a kötet legelején egy személyes jellegű jegyzetet olvashatunk, mely a szerző utazáshoz való ragaszkodásának hátterébe enged bepillantást. Saját elmondása szerint egy személyes mérföldkőhöz ért. „Elkerülhetetlen volt, hogy leszámoljak a múlttal. Annak minden csontvázával” – írja Rokko, aki így vall a 2016-os utat megelőző évekről: „tanultam szeretni, békében lenni önmagammal és elviselni másokat olyannak, amilyenek, tisztelni a tudást, az emberi érzéseket, legyenek azok bármilyenek.” Ennek a belső egyensúlykeresésnek pedig szükségszerűen perspektívaváltás a következménye.   „A legfurcsább dolog az volt ebben az időszakban” fogalmaz Rokko, „hogy az engem körülvevő embereket, barátokat, ismerősöket, művészeket, írókat kezdtem másként látni.” Ezt a perspektívaváltást sejthetjük az előttünk álló utazás fő ösztönzőerejének, és joggal feltételezhetjük, hogy ez az út nem pusztán egy földrajzi helyszíneket összekötő út, hanem egy személyes és minden bizonnyal művészi fejlődéstörténet útja is.

Ahogy elmélyülünk ebben az utazástörténetben, rövid időn belül nyilvánvalóvá válik, hogy a performanszművészet egyébként is szorosan összefügg az utazással. Hiszen a klasszikus képzőművészeti műfajokkal ellentétben a performansz során a befogadó nem múzeumban vagy galériában tekinti meg a művet, hanem kint az utcán, a köztereken. A mű pedig nem klasszikus értelemben vett alkotás, tehát nem egy tárgy, mely az alkotási folyamat eredménye, hanem az adott pillanatban történik, és a médium maga a művész teste. A performansz során az alkotónak tehát saját magának kell odamennie, ahol a művészeti alkotás megtörténik. Rokko szemléletén keresztül azonban a performansz tárgyának is gyakran maga az utazás a kiindulópontja, hiszen a szüntelen megismerni akarás, kíváncsiság a világ iránt az, ami alkotásra készteti. Rokko ázsiai performanszai arra reagálnak, amit lát, hall, érzékel ezeken a helyeken.

Ezenfelül a performanszok társadalmi vetülete is foglalkoztatja a performert. „Abban a pillanatban, ahogy egy művész közterületen valósítja meg művét, teste átminősül politikai testté, azaz része lesz a közterületnek, a Köznek” – magyarázza Rokko. Mindebből az következik, hogy az, aki szemtanúja lesz egy performansznak, az merőben különbözik a sokkal inkább passzív nézőpontot képviselő múzeumlátogatótól. „És ez a nézőpont bizony alaposan felborítja – például Kínában – az akadémikus képzőművészeti felfogást” – állapítja meg a szerző. A kétezres évek elején Kínában a performanszművészet tiltólistán volt. Azóta ez megváltozott, és elméletileg teljes művészi szabadságot élveznek az alkotók. De vajon élnek-e vele, tudnak-e vele élni? – erre keresi a választ Rokko. Milyen módon tud megnyilvánulni egy performer egy diktatórikus rezsimben? És az indiai kasztrendszer keretei között? Milyen mértékben korlátozott a művészi szabadság?

Rokko mindenemellett gasztroélmények keresője is. „Az igazi kulináris élmény minden érzékszervedet kielégíti” – írja. Ennek a megállapításnak fényében nem csoda, hogy behatóan tanulmányozhatjuk vele a szecsuáni hot potok világát, a kínai teaházak hagyományait, ahol a tea elkészítése és fogyasztása művészeti ágnak számít, olvashatunk a puerh teáról, ismerkedhetünk a jákafa termésével, és megtudhatjuk, hogy a kínai tésztaleves lényege a tészta és a leves között fennálló harmónia, és hogy a kínai mesterek máig féltve őrzik a tészta receptjét.

Rokko utazásai, melyek során rengeteg impulzus éri és új ismeretséggel gazdagítja a szerzőt és minket, Manilában érnek véget ebben a kötetben. Az Egy performer élete a Kalligram Könyvkiadó gondozásában jelent meg. A szerző mexikói és dél-ameriakai élményeit, melyekbe már bepillantást kaphattunk az Új Szó hasábjain, rövidesen ennek a kötetnek a folytatásaként is kézbe vehetjük.