Juhász R. József: Kalkutta először

Dzsioti Basu nagytekintélyű kommunista pártvezér otthonába, aki 24 évig, egészen 2000-ig vezette Nyugat-Bengált. Abba a városba, ahol Kalkuttai Szent Teréz, azaz Teréz anya és Rabindranáth Tagore költő is Nobel-díjat kapott. A Gangesz partján fekvő 15 milliós városba, ahol még mindig működik kolerakórház. Ahol szent tehenek közlekednek az autópályán, és szabad bejárásuk van mindenhová. Ahol élő kecskét áldoznak fel mindennap Kali templomában, Kalighatban. Szóval úton voltunk a hihetetlen Indiába.

November utolsó napján késő éjszaka érkeztünk Kalkuttába. Előbb bankautomatát kerestünk, ahol készpénzt vettem fel. Már nem emlékszem, mennyit, de napokig nem volt gondunk a készpénzzel. Mindezt azért írtam le, mert ahogy beértünk a belvárosba, kiderült, hogy Indiában éppen pénzcsere zajlik, és korlátozva van minden automata használata. Azt hiszem, a két leggyakrabban használt címletet cserélték éppen, az ötszázast és az ezrest. Ez azt eredményezte, hogy gyakorlatilag megbénult az ország, órákat, sőt napokat kellett sorakozni az automatáknál, ha készpénzhez akartál jutni. A bankkártyás fizetés gyakorlatilag sehol sem működött, bár a propaganda szerint pont azért ment ilyen nehezen az egész, hogy rábírják az embereket a bankkártya használatára. Szerencsénkre az éjszakai érkezés és a reptéri ösztönös készpénzfelvétel révén ezt a mizériát megúsztuk. Viszont volt nálunk jó néhány régi bankjegy, amivel egyik hongkongi barátunk „szponzorálta” az utunkat. Nem is tudta, mekkora kalamajkát okozott. Sokáig nem tudtunk mit kezdeni a pénzzel.

Joyrush telefonszáma és címe megvolt. Viszonylag közel lakott a belvároshoz viszont valahogy el kellett jutni oda. Elindultunk az éjszakába, valahova Kalkutta ütött-kopott történelmi központjába. A taxisunk csak hosszas telefonálgatás után találta meg a címet, valamikor hajnali 2 óra körül. Joyrush kijött értünk a közeli főbb útra, és segített behurcolkodni. Az az 50 méter volt az első sokk, amely bennünket ért. Nagyon furcsa szag terjengett mindenfelé. Az út mellett egy szemétdombon szinte nyüzsögtek a patkányok. Kóbor kutyák futkostak körülöttünk. A háztól mindössze 10-15 méterre az utcán, szabadon búslakodott egy-két tehén. Kosz és bűz mindenütt. Nem tudtam, hogy most a pokol legmélyebb bugyrába tartunk-e, vagy Kalkutta egyszerűen ilyen. Nos, Kalkutta ilyen! Bejutottunk végre a házba, ahol Joyrush lakott a szüleivel. Gyors mosdás, aztán lefeküdtünk egy komfortosnak egyáltalán nem nevezhető kanapéra és azonnal elaludtunk.

Az ébredés nem volt könnyű. Azt hittem, az előző éjszakát csak álmodtam. Amikor kinyitottam a szemem és megláttam Joyrusht jellegzetes indiai kurtában, amint cigarettázik az udvaron, már sejtettem, hogy szó sincs álomról. Azt szokták mondani, hogy az első élmény meghatározó. Ki akartam hát mozdulni, és megnézni, hová rángatott a sors. A család reggelivel kínált. Látszott, hogy értelmiségi család; rengeteg könyv volt mindenfelé. És feltűnően sok kommunista, marxista, maoista irodalom. Ekkor még nem tudtam, hogy Nyugat-Bengál híres a kommunista múltjáról. Nem tudtam, hogy éppen csak véget ért a kommunista kormányzás. Teréz anyáról hallottam, de Dzsioti Basuról nem. Joyrush, Nanxi és én a reggeli befejeztével elindultunk, hogy találkozzunk a KIPAF (Kalkutta International Performance Art Festival) többi tagjával. Aopala, Uma és Rituparna a Jadavpur Egyetemen várt minket. Később megjelent Debraj és Lav, az orosz egyetemista is, aki a közeli híres Shantiniketan Egyetemen tanult képzőművészetet. Ott őrzik egyébként Tagore Nobel-díját.

Az egyetem úgy tűnt fel, mintha éppen egy forradalom kellős közepébe csöppentünk volna. Minden tele volt forradalmi graffitival. Marx- és Che Guevara-arcképekkel, antikapitalista és anarchista szlogenekkel. Előbb egy tüntetésbe, később egy temetésbe futottunk bele az egyetem falain belül. Educate, Agitate, Organize (nevelés, agitáció, szervezés) – hirdette az egyik transzparens. Miután összegyűlt a csapat, elindultunk vissza a belvárosba. A társaságnak ott volt a főhadiszállása. Közel az egyik művészeti egyetem bejáratához, ahol kitűnő gyömbéres chait (teát) árusítottak egyszer használatos agyagcsészékben. Egy hatalmas szemeteskonténer és a nyilvános vécé között ültünk órákon keresztül. A folyamatosan változó társaság egymás között bengáli nyelven valami nagyon balos beszélgetésbe mélyült. Joyrush, úgy vettem észre, központi figurája volt ennek a csapatnak.

Még napközben megbeszéltük, hogy másnap elmegyünk Észak-Kalkuttába, és belekóstolunk a város életébe. Mindössze öt napot töltöttünk itt. Az egyetemet már láttuk, ahol majd a fesztivál lesz januárban. Megbeszéltük azt is, hogy még a fesztivál előtt tartunk egy párnapos workshopot az egyetemistáknak és a KIPAF körüli fiataloknak. Szerettem volna megnézni a Gangeszt és más helyszíneket, ahol performanszot lehet csinálni, és néhány, turisták által közkedvelt vagy éppen nem ismert helyszínt, templomot, emlékhelyet. Mindenhová riksával jártunk, amiből volt motoros, biciklire szerelt és klasszikus gyalogriksa is. Bár ez utóbbit már csaknem mindenhol betiltották, de a történelmi belvárosban még lehetett vele találkozni.

Másnap reggel, aki ráért, jött velünk. És hát mindenki jött. Az itteni élettempó nem az a kapkodó fajta. A reggel az déli tizenkettő volt. A vacsora este tizenegy. Soha sehová sem rohantunk. A találkozó Joyrush házában volt. A szobájához nyílt az utcáról az udvaron keresztül egy külön bejárat. Azon közlekedtünk. Öt-tíz perces sétára volt onnan egy szélesebb utca, tele árusokkal. Az egyik oldalon disznóhúst árusítottak a hindu hentesek, a másik oldalon marhahúst a muszlim hentesek. A keresztények és ateisták meg ingáztak a két oldal között. Senkinek semmi baja nem volt a másikkal. Chait és finomabbnál finomabb édességeket mindenhol árusítottak. Gulab jamun, rasgulla, kaju katli, doodh peda, jalebi, kulfi. Nem győztük kóstolgatni őket. A gulab jamunt például hatalmas üstökből árusították az utcán; ez talán a legismertebb indiai édesség. Még világnapja is van: október 10. Azóta már megtanultam elkészíteni is, egy Kalkuttában megismert, akkor éppen Budapesten élő bengáli lánytól, Payeltől, de inkább megveszem, mint hogy hozzálássak ennek a tejből készülő finomságnak az elkészítéséhez. Volt a közelben egy vendéglő, ahol dél-indiai ételeket kínáltak, többnyire ott szoktunk ebédelni. Eleinte gondot okozott, hogy errefelé nem használnak evőeszközt, de miután megtanultuk a technikát, hogy kézzel szinte mindent meg lehetett enni, már nem foglalkoztunk ezzel. Szeretek alkalmazkodni a helyi szokásokhoz. Sok mindent segít jobban megérteni. Már azt is tudom, miért mondják azt, és gondolják komolyan, hogy a jobb kezeddel eszel, a ballal pedig a feneked törlöd.

Fogtunk egy buszt és elindultunk északra. Riksával sose értünk volna oda. Amíg várakoztunk a kijelölt helyen (csak emlékeztetnék, hogy itt bal oldali közlekedés van), egy hatalmas szekrényre lettem figyelmes az egyik üzlet előtt, amely tele volt valami furcsa szürkésbarna lepénnyel. Egyszerűen ötletem sem volt, hogy mit árusítanak ott. Uma elárulta, hogy tehénlepényről van szó. Logikus. A tehén szent állat, nem bántják, főleg nem eszik meg. De a tehén eszik. Nem is keveset. És ami bemegy, az ugye egyszer ki is jön. Belepi a por, megszárad, már csak össze kell szedni. Kitűnő trágya és fűtőanyag.

Egész nap sétáltunk, többször is kereszteztük a vasutat, megnéztük, hogy az árusok hogyan szedik össze portékájukat egy pillanat alatt, amikor jön a vonat, majd pakolnak vissza a sínekre. Megnéztük azt az utcát, pontosabban városrészt, Kumartulit, ahol a szentélyek és a Durga Puja fesztivál számára készítenek agyag-, kő- és papírszobrokat nagyon nagy számban. Minden tele van sokkezű, félmeztelen istenekkel. Sokat tanultunk a hinduizmusról. Például megtudtuk, hogy Kalkuttában nagyon komoly kultusza van Sivának, az egyik legfőbb istennek és tizenegy felesége közül kettőnek, Durgának és Kálinak. A legenda szerint Siva hajfonataiból ered a Gangesz folyó. Káli pedig a legharcosabb, legvéresebb istennő, egyebek között a halál istennője, de az újjászületésé is. Kalkuttát is róla nevezték el. Legismertebb temploma a Kálighat, ahol máig naponta egy kecskét áldoznak fel tiszteletére. Legtöbbször sötétkéken ábrázolják, tíz kezében fegyverekkel, nyakában emberi fejekkel és kilógó piros nyelvvel. A Gangesz melletti sétálóutcák tele vannak kisebb-nagyobb rögtönzött Káli-szentélyekkel. Nem csoda, hiszen a Gangesz nagyon fontos része a hindu mitológiának. A Gangeszbe szórják az elhamvasztott halottakat. Vallási rituáléknak is fontos eleme a megmártózás a folyóban. A világ legnépesebb fesztiválja is a Gangeszhez kötődik: 12 évente rendezik a Kumbh Mela fesztivált, amikor minden hívő bűnei megbocsátását várva megmártózik a Gangeszben. 2001-ben egyetlen nap alatt Haridwarban 40 millióan mártóztak meg.

A séta folyamán a legismertebb és legnagyobb hamvasztó mellett is elmentünk. Belegondoltam, hogy a városban 15 millió ember él. Naponta meghal, mondjuk, 300 ember – az óránként 12 hamvasztást jelent. Az mind megy a Gangeszba. Csak Kalkuttában. Haridwar a Himalájából kilépő Gangesz melletti város. A kettő között van 1700 kilométer, és néhány százmillió ember. Láttam az embereket állni, mosakodni, megmártózni a Gangeszben. Semmi kedvem sem volt belépni a folyóba. Amikor ezek a rituálék megjelentek a hindu vallásban, az egész világon nem élt annyi ember, mint ma a Gangesz mellett. Vajon mennyien betegednek meg a megtisztulást hozó Gangesz vizétől ma? És holnap? Végignéztük a naplementét a Gangesz lépőcsőin ülve, aztán hajóra szálltunk, és szépen lassan visszacsorogtunk a már ismert egyetem bejárata melletti törzshelyre.

Gangesz
Bár a Gangesz erősen szennyezett, a hinduk mégis azt tartják róla, hogy a Föld legszentebb vize, amelynek akár egyetlen cseppje is megtisztíthatja a hívő zarándokok lelkét földi bűneiktől, és így haláluk után megszabadulnak az örökös újjászületés gyötrelmétől. Szemükben a Gangesz testesíti meg Gangát, a megtisztulás istennőjét. A folyó eredetileg a mennyben folyt, amíg Bhagíratha király le nem hozta a földre, hogy megtisztítsa ősei hamvait. Hogy zuhanásának ereje ne seperje el a Föld lakóit, az „istennőfolyó” először Siva isten fejére hullott, és végigcsorgott bozontos fürtjein. Minden évben tömérdek ember – köztük sok beteg és haldokló – zarándokol el a Gangeszig abban a reményben, hogy ha iszik a vizéből és megmártózik benne, megszabadul bűneitől. A folyó lelket tisztító hatásába vetett hit vizének hűsítő erejéből fakad. Számos hindu szokás alapul azon a meggyőződésen, hogy az erő azonos a hővel, és ha az erő gonosz, vízzel lehűtve hatását veszti. Hisznek abban is, hogy ha a partján hamvasztják el testüket, és hamvaikat a vizébe szórják, nem kell többé újjászületniük, lelkük végre megszabadulhat.

(Részlet a Kalligram Kiadónál tavasszal megjelenő Egy performer élete című könyvből.)