Csillag Lajos: Húsvét Hongkongban X.

– Olyanok az emlékei, mint egy nagy adag vattacukor – mondja az orvos, miközben felír valamit. Egy kicsit csalódott vagyok, ennél sokkal specifikusabb válaszra számítottam. Mondjuk arra, hogy egyszerűen megmondja, miből mennyit szedjek, próbáljak meg lazítani, meditálni, ne erőltessem az agyam.
– Persze, próbáljon meg lazítani és meditálni – teszi hozzá. – Ne erőltesse az agyát. Mondom, olyanok az emlékei, mint egy nagy adag vattacukor. Teljesen szálaira szedhetők, ha közelebbről megnézi őket, talán nem is érnek egymáshoz. Ezért is mondom, hogy ne erőltesse annyira magát. Tudja, mi lesz a vattacukorral, ha összenyomják? Semmi. Az is vattacukor marad, csak valami teljesen más állagot ölt. Minden esetre, mégiscsak egy konzisztensebb dolog.
– Nem kellene valamit szednem? – kérdezem.
– Fogalmam sincs – feleli. – Talán szedjen vattacukrot.
– Valahogy nem kívánom az édeset mostanság – válaszlom.
– A gyógyszer az gyógyszer – szögezi le, és a számítógépe monitorja felé fordul, háttal nekem. – Végül is az emlékei megvannak, csak szálaira estek. Megvannak, csak össze kellene állniuk.
Anyám eszi így a vattacukrot. Fogja és összepréseli a kitépett apró pamacsokat. „Ennek semmi értelme így”, szokta mondani erre apám, és mint valami darab húsból, a fogával tép ki egy hatalmas gombolyagot. A bajsza olyankor zöld bolyhokkal lesz teli.
– Hány éves ön? – kérdezi az orvos.
– Fogalmam sincs – felelem. – Maga tudja, oda van írva a kartotékomba.
Egyébként teljesen jogos tőle a kérdés, valószínűleg nem a valódi koromra kíváncsi, azt tényleg le tudja olvasni a monitorról vagy a köteg papír valamelyikéről, ami előtte hever az asztalon. Sokkalta inkább ő is arra kíváncsi, amire én, és amire én magam sem tudom a választ. Hogy megkérdezi, hány éves is vagyok, és erre evidensen azt kellene felelnem, hogy pontosan annyi, mint amennyi a születésem óta eltelt idő, és amelynek időpontja pontosan ott olvasható a köteg papír egyikén és a monitorján. De most itt állok ön előtt, doktor úr, és nekem fogalmam sincs, hogy hány évesnek is kellene lennem. Egyszerre állok mindenütt az időben. Egy huszonkét évvel ezelőtti koncerten a zuhogó esőben, majd pár nappal korábban az erdőszélen apámmal, és egyszerre állok a lakásunk teraszán, ahol a száradó kiteregetett ruhákat bámulom, és persze itt is vagyok a mostban, és persze ott vagyok fél évvel korábban egy hétfői napban, amikor „százötven puncsgolyót” próbáltam begyúrni és kókuszreszelékben megforgatni, mielőtt jött a nagy villanyoltás, és az emlékeim egy bolyhos vattacukorra estek szét.
És akkor most már abban sem vagyok biztos, hogy ha épp egy vurstli közepén állunk anyámmal és apámmal, mind a hárman vattacukrot majszolunk, az ott a kezükben nem épp az emlékeim. Akkor ezek szerint az emlékeket anyám a kezével tépi és nyomja össze, apám pedig a szájával, én pedig mindkettejük módszerével egyszerre. Ezt viszont azért valahol kétlem. A vattacukor nem kvantumfizika.
– Aha! – szólal meg apám és az ég felé mutat. Megfordulok és felnézek, odafönt pedig épp egy luftballon száll az ég felé. A színét már képtelenség megállapítani a tűző napban, csak a sziluettje látszik. Ez a magasság pedig megszédíti az embert. Engem legalábbis megszédít, tériszonyom lesz a magasan szálló dolgoktól, ezt érzem. Azt hiszem, ez azért van, mert abban a pillanatban, ahogy meglátom a lufit, a helyébe képzelem magam, és érzem egyszerre, hogy elvesztem a talajt a lábam alól és lebegni kezdek én is. Nem a semmiben, hanem a magasban, de még így sem elég magasan, hogy biztonságban érezzem magam. Túlságosan félek attól, hogy leesem, és nem zúzom magam agyon elég gyorsan, hogy túl hosszú ideig tartana a becsapódás pillanata.
– Ki fog durranni – mondom magam elé.
– Nem fog – mondja apám. – A benne lévő gáz besűrűsödik, nem kitágul. Leenged, és lezuhan valahol.
Persze, nem biztos, hogy mindez így történik, ez csak az én elméletem, amit apámmal mondatok ki. Így állunk egyszerre apámmal az időben huszonkét évvel ezelőtt az erdőszélen, és persze az orvos előtt is. De arra már egyikünk sem tudja a választ, hol is zuhannak le ezek a dolgok. Lehet, hogy holnap benne lesz a hírekben, hogy „Egy észak-amerikai államban üres luftballonok hullnak az égből”.