Csicskával járt a Riviérán, jönnek a gengszterek

A húszperces drámát csaknem ezer filmből választotta ki a cannes-i válogatóbizottság, s 13 alkotással együtt tűzte műsorra. Bár díjat ebben a kategóriában idén nem osztottak, a filmet nagy érdeklődés kísérte, s már meghívták Ázsia legjelentősebb fesztiváljára, Sanghajba.
Till Attila a magyar kereskedelmi televíziózás egyik (méltán) népszerű alakja. Intermédia szakon végzett a képzőművészeti egyetemen. Pánik című játékfilmjével közönségdíjat nyert a 2008-as szemlén, a film főszereplője, Gubík Ágnes pedig a legjobb női alakítás díját kapta érte. A korunk városi emberének életérzését érzékenyen és nagy adag humorral bemutató alkotást sok ezer néző látta, nagyjátékfilmet azonban azóta sem készít(het)ett Till Attila. Anyagi eszközök híján kisjátékfilmet forgatott, de azt is állami támogatás nélkül. Színészei és a stábtagok ingyen vagy fillérekért dolgoztak. Következő munkája azonban ismét játékfilm lesz. Egy látványos gengszterfilm kevés pénzből.

Nem gondoltam volna, hogy három évvel a Pánik után rövidfilmmel áll majd elő, mint ahogy azt sem, hogy pesti fiú létére egy ilyen érzékeny, Kelet-Európában szinte egzotikus témához nyúl. Valahogy biztosra vettem, hogy van már néhány vaskosabb, megvalósításra váró, játékfilmes forgatókönyve.

Van is és volt is. Volt ugyanis, amit kidobtam, és volt, ami átalakult. De van már készen is egy. Alapvetően ez úgy működik, hogy egy alkotót több minden érdekel, és többfajta ötletet hordoz a fejében. Valamelyik aztán annyira felerősödik, vagy mert folyton azzal foglalkozom, a kedvencemmé válik, és megjön hozzá a hitem, a fanatizmusom. Egyszer csak úgy érzem, azt kell megvalósítanom. Kell hozzá erő, hogy az ember létrehozza. Anélkül nem megy. Nem olyan egyszerű filmet készíteni Magyarországon. Hogy a Csicska témája teljesen más, mint a Pániké? Igen. Most ez izgatott. Ez a visszafoghatatlan drámai helyzet egy gazda és a csicskája között. Én már évekkel ezelőtt elkezdtem gyűjteni a csicskáztatással, csicskatartással kapcsolatos cikkeket. Figyeltem a híradásokat a tévében is.

Volt egyáltalán katona?

Nem.

Került valami hasonló helyzetbe valaha?

Soha.

Tornatanár által szabadon, vagy…

…nem. De nem is voltam a saját életemben ennyire kiszolgáltatott szerepkörben soha. Ez érdekes. Lehet, hogy épp emiatt van, hogy én ezt a csicskafilmet a gazda szemszögéből, a rabszolgatartás oldaláról nézem. Én ugyanis a rabszolgatartót helyeztem középpontba, ő lett a főszereplő. Az viszont, hogy soha nem voltam olyan helyzetben, mint az ő csicskája, nem jelenti azt, hogy nem tudtam átérezni a helyzetét. Két dolog motivált a téma megírásában. Az egyik: sátánian lenyűgöző a viselkedési forma, a több ezer éves hagyomány, hogy miképpen lehet rabszolgává tenni egy embert. Ez engem sokkolt, megdöbbentett és nagyon felkavart. Hogy vannak dolgok, amelyek nem változnak az életben. Állandóak. Ezek az emberi viszonyok ma is tetten érhetők. Belénk van kódolva. Családi erőszak, munkahelyi erőszak… ilyesmikről naponta hallunk. A másik, ami izgatott: a témában rejlő drámaiság. Minden történet, amelyet olvastam, komplett dráma volt. Bár a Pánik vígjáték, én nagyon szeretem a drámákat. A két film közti összekötő kapocs: valamifajta gondolkodás az emberről. Érdekel az ember. Szőröstül-bőröstül. Ez a válaszom a legelső kérdésre. Még ha ezzel nem is mondok semmi újat, hiszen elég sok filmalkotó állítja ugyanezt. A Csicska esetében pedig egy olyan drámai szituáció áll fent, amelyben eleve kódolva van a tragédia. Nagyon vonzott, hogy miképpen lehet megépíteni egy olyan balladisztikus történetet, ami már egy Shakespeare-drámához hasonlít, és nem pusztán költészet.

Nekem a Macbethet idézi, hiszen ez az alföldi gazda is a saját törvényei szerint él, s amit kigondol, azt azonnal meg is teszi. Használja a hatalmát.

Nekem is mindig ez járt a fejemben. Hogy ez a gazda jó és rossz egyszerre. Ugyanúgy, mint Macbeth. A politika egyáltalán nem izgatott a témában, nem hiszem, hogy a Csicska túlzott hangsúllyal képviselné a keleteurópaiságot. Engem a drámai szituáció érdekelt, számomra az volt az egyértelmű kiindulópont. És az a kettősség, ami a gazdában adott. Ez vonzott. Az az igazság: a jövőben inkább drámákat szeretnék rendezni. Ezt az egészet most úgy kell elképzelni, hogy a Pánik az én privát kis színművészeti fejlődésem, a filmművészeti főiskolám első állomása volt. Akkor voltam „elsős”, és mindent belenyomtam. Tele voltam ötlettel. Ezerszínű dolog lett. Mindent megcsináltam, ami eszembe jutott, ettől lett olyan, amilyen.

A Csicska egy másik állapot?

Az sokkal klasszikusabb mozi. Ezzel lettem „másodéves” a saját főiskolámon.

Mennyire volt nehéz átütő erővel megtölteni a gazda figuráját, illetve megmutatni az ellenpárját?

Nem volt olyan nehéz. Szélsőséges karakter, akit úgy jellemeznék, hogy ez egy igazi férfi valahol. Égy alfahím. Erős és gyenge egyszerre. Gyenge, mert csak másokat elnyomva, tehát erőszak által tud összetartani egy birodalmat. Ugyanakkor erős is, hiszen van egy kis magánbirodalma, amelyben munkát és életet ad embereknek és állatoknak. Ez több ezer éves képlet.

Egyik oldalon a hatalom, a másikon az elnyomás.

A hatalomhoz határozottság kell. Ez a gazda ereje, és ez az végül is, ami szerethető benne. A legjobb drámai figurák mindig hordozzák magukban ezt a kettősséget. A Taxisofőrt is ezért imádom Robert de Niróval. Nagyon abszurd egy ilyen film után azt mondani, hogy engem mégis vonz a gonosz, de vonz.

Miért?

Pilinszkynek van egy verse, Gyónás után a címe. Az is inspirált. Ahogy ezekről az emberekről beszél nagyon pontosan. „Az erősek hajnalban kelnek, fát aprítanak, isznak egy korty pálinkát, s így tovább. Mivel csak ők, az erős gyilkosok ismerik a füvek, fák, madarak, a nők és a csecsemők nyelvét.” Van ebben egy kis romantikus túlzás is Pilinszky részéről, mert nem igaz, hogy csak ők beszélik, de értem a szándékát. Bemutatni azt, ami engem is érdekel, hogy van egy olyan emberi alaptípus, ami hátborzongató, de valamilyen értéket mégis képvisel. Az pedig a férfi falkavezér, törzsfőnök, tábornok. Ezért nem akartam a csicska szemszögéből elkészíteni a filmet. Beszélgettem csicskákkal, és igenis megvan az érzékenységem ahhoz, hogy az elesettség felől is nézzem a dolgokat. Nagyon sok esetről szereztem tudomást, és nem volt köztük két egyforma. Húsz százalékuk arról szólt, hogy az embert eladják, kizsákmányolják, a gazda befogadja őt, és gonosz disznóvá, szimpla bűnözővé válik. Öregembereknek elveszik a segélyüket, nyugdíjukat, sőt már a házukat is. Ez nagyon durva dolog. Kegyetlen. Engem mégsem ez a része érdekelt a dolgoknak. Az undorító emberi viselkedésformán kívül – alkotói szemszögből nézve – ebben semmi izgalmasat nem találtam. A csicskáztató történetek hetven százaléka viszont azért izgatott, mert ha a csicska nem kerül ilyen „csicskastátusba”, akkor saját maga miatt élne ugyanilyen rongy vagy még inkább szar életet.

A gazdát megformáló Thuróczy Szabolcs korosztálya egyik legmarkánsabb tehetségű színésze, de ki a csicska?

Egy intézetből kikerült gyerek, aki sokáig csellengett, ivott, szipuzott, drogozott. Egy olyan valaki, aki ötezer forintért bármire kapható volt, szétnarkózta az agyát, csöves volt, igazán elveszett. Szörnyű, amit mondok: egy ilyen ember, aki a saját hányásában fulladhat meg az utcán, jobban jár, ha csicska lesz. Az legalább szinten tartja. Hazugság lett volna a részemről, ha a film végén azt mondom, hogy ő elmenekül, s ezzel megoldódik az élete. Az ő élete, úgy, ahogy van, zsákutca. Ebben az a hátborzongató, hogy ez egy bevett reflex az erősek részéről, hogy mindenki, legyen az rokkant vagy szenvedélybeteg, elesett vagy pusztán öreg, aki nem tud megküzdeni a nehézségeivel, azt azonnal behelyezik egy másodrendű státusba, és így lesz rabszolga. Az ellenség pedig azt mondja: „Örülj neki, hogy nem öltünk meg!” Ma csak annyiban változott meg a világ, hogy ha én ezt megmutatom, akkor sokkol minket. Ami több ezer évig természetes volt, az most sokkoló. Nem akarom felmenteni a gazdát, a bűn az bűn, arra nincs bocsánat. A feleségén és a gyerekein ugyanúgy uralkodik, mint a csicskáján. Thuróczy Szabolccsal egyébként még a Pánik előtt kezdődött a barátságunk, és azóta is nagyon szoros kapcsolatban vagyunk. Mindennap beszélünk, találkozunk, minden szinten összefonódtunk. Én az ország egyik legjobb színészének tartom. Imádom őt, és örülök, hogy mások is imádják. Meggyőződésem, hogy több mint ötven százalékban neki köszönhetem a cannes-i meghívást. A filmezés csapatjáték. Ezért szeretem, ha a rendező egy idő után kikerül a képből, és már csak katalizátorként van jelen.

Jeles rendezők állítják: már a színészválasztásnál eldől a film sorsa. A legfontosabb természetesen a jó forgatókönyv.

A jó casting valóban elengedhetetlen. Én mindig csak beszélgetek a színésszel, és az alapján lesz egy benyomásom. Ha megtetszik mint ember, akkor én hiszek benne. A színész pedig éppen erre vár. A bizalomra. Utána oda viheted, ahová akarod. A Csicska szereplőinél is az volt, hogy előbb megszerettem, aztán felgyúrtam őket a vászonra, onnantól fogva pedig már ők dolgoztak. Ha jó az, ami miatt szereted őket, akkor biztos, hogy működni fognak a dolgok. A forgatókönyv nem egészen az volt, amit leírtam, de a fejemben készen állt. Az eleje is, a vége is. Tudtam, mit akarok. De én is úgy szeretek rendezni, hogy jöjjenek be külső erők, ne csak az én agymenésem valósuljon meg.

A csicskáztatás mint modern rabszolgatartás nem egy magyar specialitás. Több országban létezik.

Utánanéztem: a téma az egész keleti régiót érinti. Nyugat-Európában is jelen van, csak éppen szórványosabban. Ez összefügg a szegénységgel. Nyugat-Európa sokkal pragmatikusabb, mint Kelet-Európa. A gondolkodásmódjuk is annyival rendszerezettebb, hogy egy ottani gazdaságban nincs meg ez az ősi képlet. Kiveszett belőle. Nálunk az erőszak tradicionális fajtája van jelen, Nyugat-Európában és a skandináv államokban inkább a családon belüli erőszak. Magyarország most csodálkozik rá, hogy a csicskáztatás, mint társadalmi jelenség, létezik. A kilencvenes évek közepén már dokumentumfilmet láttam, azóta pedig nagyon sokat olvastam erről. Csak nálunk nincs botrány semmiből. Rabszolgafilmek vagy börtönfilmek, amelyekben embereket erőszakolnak meg, Cannes-ban is vannak, a téma a játékfilmrendezők körében sem ismeretlen.

A cannes-i válogatóbizottságnak éppen ezért a téma önmagában nem elég, lehet bármilyen hatásos. A drámát kell megragadni benne.

Én is úgy gondolom, hogy azért választották ki a filmet, mert tetszett nekik, ahogy megcsináltam.

Ezért is hívták meg.

Én ezt most úgy fogtam fel, hogy beinvitáltak egy fontos klubba, amelynek a jövőben szeretnék a tagja lenni. Ne legyünk álszerények: mindenki erre vágyik, aki filmmel foglalkozik. Legközelebb már egy nagyjátékfilmmel szeretnék ott lenni, az elkövetkező tíz évben ötször és ötféle filmmel. Egyszer eljutni Cannes-ba nagyon fontos pillanat, de nem kell túlértékelni semmit. Kaptam egy jegyet a buszra, de hogy hányszor és meddig utazom, az rám van bízva. Az sem lett volna olyan nagy baj, ha most nem választanak be a mustrára, mondom lazán, miután megjöttem. Természetesen boldog vagyok, hogy ez is megtörtént az életemben, de elsőre elég is bőven. Főleg, hogy foglalkoztak is velem, nemcsak versenylóként futtattak. Programokat szerveztek, hoztak, vittek, kérdeztek, belekóstolhattam egy jófajta kozmopolita létbe, ami nagyon fontos. A világ nemcsak Magyarországból áll. Két évvel ezelőtt turistaként jártam Cannes-ban, filmturistaként, szakrális jelleggel. Úgy gondoltam, mint ahogy egy jó muzulmán elmegy Mekkába, nekem Cannes-ba kell eljutnom. Órákig sorakoztam a jegypénztárak előtt, hogy láthassam Tarantino, Almodóvar filmjeit. Nem playboykodtam, nem a pálmafák alatt kapucsínóztam, hanem filmeket néztem. De ott és akkor el is határoztam: én ezt nem tudom még egyszer eljátszani, mert nem akarok mindig sorban állni. Ha nem lesz filmem, akkor inkább nem jövök. És lett. Az idén már filmesként mehettem vissza, ami nagyon jó érzés volt.

És most jön a gengszterfilm. Bizonyára ebben is lesz valami extrém.

Találtam valamit: tolószékeseket lehet emberölésre felbérelni. Na?! Elég extrém?