Csendhálóból szőtt női sorsok

Női regény? Regény egyáltalán? Szürke szilánkok, monoton mondatok, szellős oldalak halmaza. Belső lyukak. Csak férfiaknak és csak nőknek fenntartott szavak: az éj terítőjét szegélyező keskeny hímzések. Fejezetek nélküli kispolgári beszélgetések: San Antonióról, Antoine hosszú hajáról, Alice Sapritch csúnyaságáról, Dutronc sanzonjairól. Eszmék és fogalmak tömkelege. „Mozgalmak, könyvek, folyóiratok, filozófusok, kritikusok, szociológusok bukkannak fel mindenütt: Bourdieu, Foucault, Barthes, Lacan, Chomsky, Baudrillard, Wilhelm Reich, Ivan Illich, Tel Quel, strukturális elemzés, narratológia, ökológia.” Élet és sors, fény és árnyék kettősében kirajzolódott arcok. Nyilván benyomások, érzések és képek formájában lecsapódva, melyek a külvilágból jutnak el hozzánk. Noha néha erkölcstelenek, igazul csengnek.

Az egész valóság vizsgálat tárgya lesz: a kritikus nyelvét is beleértve, a megszólalónak meg kell vizsgálnia a saját gyökereit („Te honnan beszélsz?”). Mindazt, amit szégyenében eltemetett, és amit érdemes volna előkeresni, hogy az értelem fényében vegye górcső alá.

Ugyanebbe a törvénytelen emlékezetbe (azon dolgok közé, melyeket szégyenletes volna kimondani) kerülnek azok az életszakaszai, melyekre nem szívesen emlékszik vissza: minden csupa ügyetlenség és szégyen, a bártáncosnőjelmez, a dauer, a bokafix. Kitárulkozásával nem engedi, hogy a társadalom – mely felügyelte minden rezdülését – működése újra öntudatlan legyen. Még ha magányos szenvedésre is ítéli azokat, akik érzik a dolgokat, de nem képesek megnevezni őket. Így is képes felidézni valamit abból, ami az ötvenes évek hátterében derengett, az egyedi emlékezet képernyőjén megragadva a kollektív történelem visszfényét. Még sincs semmilyen átfedés aközött, ami a nagyvilágban és ami az ő életében történik?

Két párhuzamos sorozatról van szó, az egyik puszta absztrakció, az onnan érkező információk nyomtalanul futnak át az agyán, a másik statikus képekből áll. Így hívja elő például a háborút. Feleleveníti a ki- és bevándorlást, a hadakozást követő megszorításokat. Szeretné összegyűjteni ezt a sok-sok különálló, össze nem illő ön-harcképet (sic!), egy elbeszélés, saját élettörténete szálára fűzni őket, születésétől, a második világháború időszakától eljutva a jelenig. Felidézne egy egyedi életsorsot, de egy nemzedék történetének keretébe ágyazva. Amikor belekezd, mindig ugyanazokba a problémákba ütközik: hogyan lehet egyszerre ábrázolni a történelmi idő múlását, a dolgok, eszmék, erkölcsök változását és ennek a nőnek a magánéletét. Összeegyeztetni az elmúlt esztendők eseményeit átfogó freskót és egy történelmen kívüli én önkeresését, azokkal az időtlen pillanatokkal, amelyekről húszévesen verseket írt. A kényszerű áldozathozatal tudatával, jellegzetes szorongásával és lázas buzgalmával.

Annie Ernaux minden erejével arra törekszik, hogy stílusa legyen. Homályos, ám mindent átható alkotási vágya rezeg a levegőben. Sorra veszi, milyen lehetőségei vannak az önkifejezésére. Az idő és a dolgok felélésével hol a múltban kapirgál, hol a közös, vattaszerű jelenben tapogatózik. Míg az előbbihez fűződő kötelékei meggyengülnek, az utóbbit megpróbálja átörökíteni. Ismétlődő rítusok, a mozdulatlanság szédülete lesz úrrá rajta. Mai szemével csak az összképet látja, a részletek összemosódnak. Megdöbbenti, hogy ez a világ már mögötte maradt. Azt az időtartamot szeretné megragadni, mely az ő földi életének korszakát jelenti, azt az időt, mely átjárja, azt a világot, melyet puszta létezése által megörökíthet. Olyan folyamatosan elbeszélő múltban úszó szöveget, mely fokozatosan bekebelezi a jelent, egy emberi élet utolsó képét is magába olvasztva. Áradását rendszeres időközönként megszakítja egy-egy fotó és filmrészlet, fokról fokra megörökítve lénye testi valóját és társadalmi helyzetét – kimerevített emlékképekként számot adva életútjáról, arról, ami azt egyedivé tette, nem a külön-külön alkotóelemek, külső (társadalmi pálya, foglalkozás) vagy belső jegyek (gondolatok és törekvések, írásvágy) természeténél fogva, hanem azáltal, ahogy összefonódnak. Mert ez minden egyes ember esetében más és más.

A „mindig más” fotókra tükörképként az írás egyes szám harmadik személyű névmása felel. Ebben a sze- mélytelen önéletírásként elképzelt szövegben sehol sem lesz „én”, csak „az emberek” és „mi” – mintha most rajta volna a sor, hogy beszámoljon ea letűnt mindennapokról. Miközben a magasztosság és a magány érzése kavarog benne. Visszatekintve addigi pályafutására, úgy érzi, képes volna otthagyni a férjét, gyerekeit, megszabadulni az összes kötöttségtől, és vad dolgokat írni. Úgy gondolja, bármit kimondhat, a beszéd és a humor az ő kiváltásága, így szakíthat a szónoki körülményeskedéssel, az udvarias, pallérozott stílussal, a megfontolt hangnemmel és nyakatekert fordulatokkal, a távolságtartással.

Mindezek fényében azt mutatja, az élet hasztalan szenvedély. Az ég üres, Isten nem felel. Ezért sem tud nevet adni az elhagyatottság érzésének, mely úrrá lesz rajta. Reménykedik, ám nem számít hirtelen megvilágosodásra, csak valamilyen véletlenszerű jelre, olyasfélére, mint Proustnál a teába mártott madeleine süti. Valamiféle megkönnyebbülésre, a felejtés kezdetére. A felbukkanó, elmosódott (mozgó)képek narratív sémákat alakítanak ki benne, melyekben saját magát keresi. Elvárja tőlük, hogy vázolják előtte a jövőt. Olyan érzése van, mintha a könyv magától íródna mögötte, egyszerűen attól, hogy él. De ez illúzió.

Az ajándékba kapott, befejezett könyv Annie Ernaux személyiségének legbensőbb lényegét fogja megismertetni az olvasókkal. Különös, csendes fájdalom lesz úrrá azokon, akikre felszabadítólag hat az olvasása, az ember a saját igazságát fedezi fel benne. Újszerű élményektől megmámorosodva, a szülők tekintetétől végre távol... Ha elfelejtjük a szavait, rajtunk is eluralkodik a vélemények világa. Mentsünk meg valamit abból az időből, amelyben már soha többé nem leszünk.

Kaszás Dávid