Két évforduló... az egyik 250, a másik 125... az egyik a zeneirodalom géniusza, a másik a huszadik század óriása... az egyik 35 évet élt és több mint 600 művet komponált, a másik 64 évesen távozott, miközben több ezer népdalt gyűjtött, melyek stílusvilága másfélszáz művében lelt visszhangra... az egyik Mozart, a másik Bartók. Mindkettő örök értékű.
Csak tiszta forrásból!
Gimnáziumi éveinek és ennek a barátsági láncolatnak egyik epizódját és időrendi sorrendjét néhai Albrecht Sándor – városunk halhatatlan „Sanyi bácsija” így írja le: „A vasárnapi diákmisén mindig orgonált valaki. Bartók Béla volt az egyik orgonista, elődje Dohnányi Ernő, utódja pedig én, s az én utódom pedig Németh Pista.” Négy név, melyre ugyancsak büszke lehet minden pozsonyi!
Pozsony után a budapesti Zeneakadémián folytatódnak a művészérés évei. Aztán koncertezés Európa különböző pódiumain, majd az Akadémia tanáraként a budapesti letelepedés. De közben bűvkörébe ejti a magyar parasztzene, melynek kutatásához partnerként Kodály Zoltán csatlakozik. És ezzel teljessé válik Bartók működésének hármas területe – zongoraművész, zeneszerző, népdalgyűjtő. Ez a látszólag három külön ágazat rövidesen összemosódik, mert a dallamkutató eredményeit kamatoztatja a zeneszerző, hogy aztán a dobogón a zongoraművész autentikusan tolmácsolja őket.
Ennek a kornak érett alkotásai a színpadi művek, nevezetesen A kékszakállú herceg vára, A fából faragott királyfi, A csodálatos mandarin, továbbá itt kezdődik a vonósnégyesek és a zongoraversenyek láncolata is. Bartók stílusa – a nép- és műzene szintézise azonban nem egyszerű, nem könnyen emészthető melódiaáramlat, hanem egy zseniálisan új hangzásvilág, melyet bizony nem könnyen tud a hallgatóság magáévá tenni. És ez a meg nem értés bizonyos visszautasításba torkollik, mely – legyünk őszinték, még ma sem oldódott fel maradéktalanul. Pedig művei milyen csodálatosak, s itt csupán egyetlen példát említek, Kékszakállú vára ötödik ajtajának feltárulását, amikor beömlik a fény a csodálatos C-dúr hangzatok özönében! Bartókért meg kell dolgozni, de az eredmény mindenért kárpótol!
Élete egyik fő műve a Cantata profana, a kilenc csodaszarvasról szóló hatalmas kórusmű, melynek szövege népballada a szarvasokká vált kilenc fiúról, „akiknek szája nem iszik többé üvegpohárból, csak tiszta forrásból”, s ez lett gondolkodásmódjának hitvallásszerűen megfogalmazott vezéreszméje.
Ebben az időben tartja meg székfoglalóját a Magyar Tudományos Akadémián „Liszt-problémák” című hatalmas tanulmányával. És ezzel szinte párhuzamosan fogadja el a bázeli kamarazenekar karnagyának, Paul Sachernek a megbízását, melynek egyenesen három mű, a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára, a Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre, valamint a vonószenekari Divertimentó köszönheti születését.
És lassan a sok mellőzés, visszautasítás eredményeként megérik benne a gondolat, hogy búcsút mond a kontinensnek. 1940. október nyolcadika a fájdalmas búcsú napja, mikor feleségével, Pásztory Dittával játszik a Zeneakadémia pódiumán. És ekkor még nem tudja, hogy ezen az estén játszik utoljára otthoni közönség előtt, és azt sem, hogy vérében már ott tanyáznak a gyilkos kór csírái. Új, utolsó és nagyon szomorú fejezete ez életének. Honvágy, egzisztenciális gondok és betegség a fő témái ennek az utolsó felvonásnak.
Éveken keresztül csak a tudós dolgozik, de aztán zenészbarátai, Kusszevickij karmester és Yehudi Menuhin hegedűművész ösztönzésére és anyagi támogatásával fellángol a szunnyadó alkotóvágy és -erő, hogy megszülje új stílusban, új színben pompázó utolsó műveit, a Concertót, a Szonátát szóló hegedűre és hattyúdalát, feleségének szánt ajándékát, a Harmadik zongoraversenyt.
Addigra azonban a gyilkos kór is alapos munkát végez, állapota rohamosan válságosra fordul, és 1945 nyarának végén kórházba, a West Side Hospitalbe kerül, ahol injekciózó orvosának szomorúan mondja: „Csak azt sajnálom, hogy tele poggyásszal kell elmennem”, és ahol szeptember 26-án reggel élettől sugárzó gesztenyebarna szemét tényleg örökre lezárja a halál.
1988-ban földi maradványait hazahozzák a tengerentúlról, és a Farkasréti temetőben helyezik örök nyugalomra. Valahányszor ebben a temetőbe járok, fejet hajtok előtte, s mindenkor eszembe jut Sanyi bácsi mindent összefoglaló mondása: „Beethoven azt írta a Missa Solemnis partitúrájára: szívből jött, hatoljon is a szívekbe. Azt mondom én mindnyájatoknak Béla barátom emlékéről: ne csak csodáljátok őt, hanem szeressétek is, és ha jön hozzátok muzsikájával, nyissátok ki előtte lelketeket.”
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.