Cannes ismét a Szerelemre vár

Hat filmjét mutatták be a világ kétségkívül legrangosabb fesztiválján a kilencvenévesen is jó erőben lévő mesternek. A Szerelem 1971-ben készült Déry Tibor novellája alapján, témája két asszony különös kapcsolata. Mindkettőjük életének középpontjában ugyanaz a férfi áll. Az idős, halálosan beteg Mama (Darvas Lili) és fiatal menye (Törőcsik Mari) hosszú hónapok óta várják már haza Jánost (Darvas Iván). De az ágyhoz kötött, rigolyás öregasszony nem tudhatja meg az igazat, hogy fia börtönben várja a szabadulást. Menye ugyanis elhitette vele: Amerikában forgat, s megtalálta élete célját. 

Orgonaillatú délután egy pasaréti kisvendéglőben, a magyar filmgyártás élő klasszikusának törzshelyén, hárompercnyi sétára a lakásától. Capuccinót kér croissant-nal és kis vajjal. Croissant helyett bagettszeletek kerülnek az asztalra, amelyekből az egyik komoly szerephez jut a beszélgetés során. A bal szeméből kicsorduló könnyet ezzel itatja majd fel az arcáról Makk Károly. Természetesen finoman, elegánsan, majdhogynem észrevétlenül. 

Szemmel láthatóan remek formában van. Eszembe nem jutna, hogy hol tart az években, ha pár hónappal ezelőtt nem lettem volna ott a születésnapi estjén. 
Én már nem foglalkozom sem a korommal, sem a formámmal. Olyan vagyok, amilyen vagyok. Nem elemzemmagam. Nemgondolkozomazon sem, hogy mennyi az, amit eddig megéltem, sok vagy kevés? 

Irigylésre méltó természet. 
Azt persze nagyjából tudom, hol tartok. 

Két filmjét is újranéztem mostanában. A Ház a sziklák alatt volt az egyik, az Egy erkölcsös éjszaka a másik. Van egy kapocs a kettő között. Psota Irén. 
Nem akarok róla beszélni. Nem megy. Trezorba zártam a lelkemben. 

Akkor csak annyit: igaz, hogy eredetileg ő játszotta volna Luca szerepét, csak elfelejtett szólni neki, és Törőcsik Marit kérte fel a szerepre? 
Ezt Irén mondta, nem én. 

Tehát nem az történt, hogy neki ígérte a figurát, aztán megfeledkezett róla a szereposztásnál? 
Irén csodálatos ember volt, zseniális színésznő, de ha én eltervezek valamit, azt végig is viszem. 

Nagy szerelmei közül ő volt az egyik. Rögtön utána a következő: Krencsey Mariann, aki a Liliomfi Mariskájaként robbant be a filmvászonra. Rögtön ezután még egy filmjében játszott, a 9-es kórteremben. 
Irénnel akkor már befejeztük. Ez már új kapcsolat volt, és Krencsey Marival elhatároztuk, hogy összeházasodunk. A XIV. kerületi önkormányzat egy köpésre van a filmgyártól. Megállapodtunk, hogy a 9-es kórterem forgatási szünetében átmegyünk. Bacsó Péter és Szász Péter volt a két tanúnk. Be voltunk jelentve, mondtuk, hogy húsz percünk van, addig tart az ebédszünet. Nekem ez így volt természetes. A házasságkötő pasi bólintott, és elkezdte a hivatalos szöveget. „Makk Károly Jenő…” A Jenő ugyanis a második nevem, bár soha nem használom. Nem is tudott róla senki. Még Bacsó és Szász sem, pedig a barátaim voltak. Meghallották, hogy Makk Károly Jenő, és elkezdtek hangosan röhögni. Erre mi ketten, Mari és én is olyan röhögőgörcsöt kaptunk, hogy hosszú percekbe telt, míg megnyugodtunk. Aztán aláírtuk a papírokat, és már nyargaltunk is vissza forgatni. 

Nyilván már akkor is nagyon tudott élni. 
Nekem ez nem tűnik olyan nagy dolognak. Sok évvel később, amikor a gyerekeim, Dömötör és Lili mamájával házasodtam, Lénárt István nevű jó barátomat kértem meg, hogy jelentsen be bennünket a Várban, ahol van egy barátságos házasságkötőterem. Azt akartam, hogy amikor mi odamegyünk, minden elő legyen már készítve. A barátom nagyon aranyos ember. Kért, hogy adjam oda neki az iratokat, hogy intézkedhessen. Ha nekem az irataim meglennének, nem szóltam volna neked, hogy segíts. Hosszú csend, csak nézünk egymásra, majd azt mondja: „Na jó, így is meglesz.” És meglett. Nem is akárhogy. Lénárt István szólt a fiatal anyakönyvvezetőnek, hogy a házasságkötésnél ugye, mindig van egy hivatalos szöveg, amit el szoktak mondani, de ezt a Makk úrnál lehetséges elhagyni. Gyorsan is ment minden. 

Maradt a fiókjában olyan filmterve, amelyet külső tényezők miatt nem tudott megvalósítani? 
A Szerelem után már majdnem mindig azt csináltam, amit akartam. Ritkán volt olyan forgatókönyvem, amelyre Aczél György, a Kádár-korszak kulturális atyaúristene azt mondta: „Ezt nem!” Egyszer Jorge Semprúnnal, A nagy utazás neves írójával akartam együtt dolgozni, aki a spanyol polgárháború elől Franciaországba menekült, ahol a Francorezsim bukásáig élt. A filmjeim francia feliratozását egy Párizsban nagyon ismert nő végezte. Ő kérdezte meg tőlem elsőként, hogy: „Károly, miért nem csinálunk egy francia–magyar koprodukciót, egy derűs, könnyed, elegáns filmet?” És van valami témajavaslatod?, kérdeztem. „Majd kitalálok valamit” – mondta. Hozd el nekem Semprúnt, vele szívesen csinálnék filmet. Ők jó barátságban voltak, én meg a Szerelem cannes-i bemutatóján ismerkedtem meg vele. Nagyon jól voltunk együtt. Jött is nemsokára Semprún, hogy: „Károly, van valami ötleted?” Mondom: nekem te vagy az ötletem! Majd addig törjük a fejünket, amíg ki nem találunk valamit. Aztán bejelentettem ezt Pesten, csak azt nem kalkuláltam bele, hogy Semprún kilépett a kommunista pártból, amin a szovjetek felzúdultak. Aczél György azonnal behívatott, amint tudomására jutott, hogy mire készülünk. „Idehallgasson! – mondta. – Maga engem össze akar ugrasztani a szovjetekkel? Ha én ezt megengedem magának, kirobban egy újabb háború!” De mivel nagy kézirat- és levélgyűjtő volt, megkért, hogy ha legközelebb találkozom Semprúnnal, hozzam el a kézírását. Elmentem Párizsba, mondom: Jorge, ez a helyzet! Mindenről tudott. „Jó, várjál!” – és már vette is a papírt. „A jól sikerült munka kezdetére, szeretettel Jorge Semprún.” Elhoztam ezt Aczélnak, azt mondta: „Remek!” De a filmből semmi sem lett. Ez volt az a világ, ami egy bizonyos szemüvegen át nézve lehetett ilyen vagy olyan, de még akkor is lehetett röhögni rajta, ha fél lábbal benne volt az ember. Most már túl vagyunk a hasfalszakadáson is, hogy itt és most mi mindenen kell röhögni, de ennek is vége lesz egyszer. Simicska Lajos ugye, megtette a magáét, és most mehet a francba. Nem tudom, mi van a kezében, de hogy még elő fog állni valamivel, az hétszentség. 

Nosztalgikus alkat? Gyakran visszafordul a múltba, vagy inkább előre néz? 
Ha kopogtatnak, ajtót nyitok. Ha kérdeznek, válaszolok. 

Legutóbbi filmje, az Így, ahogy vagytok bemutatója óta hat év telt el. Befejezte? 
Ha lehetőség adódna egy új filmre, rögtön elmondanám, ki az a három ember, aki nélkül nem kezdeném el a munkát. A volt tanítványaim. Sopsits Árpád, Mész András… Kamondi Zoltán már nincs… de biztos lenne harmadik is. Igen, velük még lenne kedvem forgatni. Persze attól függ, hogy mit. Nekem még nem gond tizenkét órán át állni a kamera mögött. Erről nem tudok leszokni. Én soha nem monitoron néztem az előttem zajló jelenetet. A színészeket figyelem, élőben. 

Milos Forman még nem töltötte be a kilencvenet, de már lezárta a filmes pályáját. Nagyon megromlott a látása. Súlyos szemműtéten esett át. 
Az ember nem a szemével csinálja a filmet. 

Nem is zavarja, hogy… 
… a bal szememmel alig látok? Ezzel sem foglalkozom. Mondok én neked valamit. Van egy házam vidéken, eljött hozzánk Jancsó Miklós és felesége. Öt óra körül megérkeztek, elkezdtünk beszélgetni. Hajnali háromig dumáltunk. Akkor kiderült, hogy ő sem lát. Elárulta. Kovács Andrással egy évben születtünk, együtt jártunk főiskolára. Ő már tizenkilenc évesen tudta, hogy nem lát jól a jobb szemére. Vele együtt már csak ketten vagyunk a félszeműek klubjában. Nyomozok, ki akar belépni. Amikor fiatal gyerekként feljöttem Berettyóújfaluról Budapestre egy egészen más világból, fogalmam sem volt, hogy Marx műve, A tőke miről szól. Kovács András és Bacsó Péter már kívülről fújták, korábban tanulták. Eltelt egy-két év, míg rájöttem, miről beszélnek ezek. Én egy újságot sem tudtam elolvasni. Mi otthon, Berettyóújfalun egy héten egyszer beleolvastunk az újságba, aztán alászolgája! Nyáron, a két hónapos vakáció idején reggeltől estig csak úgy voltam. Ott nőttem fel, ahol még lehetett élni. 

De a nagybetűs élet Budapesten várta. 
Berettyóújfalu zárt kis világ volt. Az osztályok azonban meglehetősen világosan tagozódtak. Iparosok, parasztok, kereskedők, diplomások, állami tisztviselők, katonatisztek… minden együtt volt, kicsiben. Pesten aztán 48-ban beleestem egy olyan világba, ahol ideológiák jöttekmentek. Mindig volt új, amelyet meg kellett érteni, és át kellett venni, mert kiderült, hogy a régi egy kalap szart sem ér. Az új meg korrekcióra szorult. „Temessük el a régi ideológiát” – mondták. Nekem ez egy kicsit már gyanús volt. Aztán rájöttem, hogy az a fontos, ami a fejemben van, és aszerint kell csinálni valamit, miközben lépésről lépésre mész előre. 

Cannes-ban mikor járt legutóbb? 
Az utolsó kézirattal, 1986-ban. Rengeteg barátot szedtem én ott össze, akik vártak mindig a következő filmmel. Szét is küldtem az elmúlt napokban egy csomó táviratot, hogy jöjjön, aki még életben van, én most is ott leszek. 

S Cannes után mi jön? 
Nyár lesz és Balaton. Már az elmúlt hetekben issokatvoltamlent. Ha három szabad napom van, már megyünk is Hannával, a feleségemmel. Eladtam a régi házat, és Badacsony mellett vettünk egy másikat, amelyet átalakítottunk. Domboldalon áll, mögöttünk a hegy. Már vagy ötödik alkalommal voltam ott, amikor észrevettem, hogy a szikla, amely alatt a Ház a sziklák alatt című filmet forgattuk, ott van a fejem fölött. Pedig akkor még egészen jól láttam.