Búcsú az Erkel Színháztól – nosztalgikus nekrológ

VARGA JÓZSEF

Elvégeztetett! A ma még Erkel Színház néven ismert épülettömb sorsa megpecsételődött, és várja a bontás... Hosszú huzavona után ez a kormány döntése, hogy helyet adjon egy új épületkomplexumnak, melyben majd opera- és balettelőadásokra is alkalmas korszerű színházi részleg is helyet kap. Így hát a nagy múlttal rendelkező, patinás, de életveszélyességig lerobbant és bő egy éve bezárt épület nem éli meg közelgő centenáriumát. Az eredeti épületet – mert mai formája többszöri átépítés eredménye – 1911. december 7-én nyitották meg a Népopera számára, legyezőszerűen táruló nézőtere 3000 nézőt volt képes befogadni, s így akkor Közép-Európa legnagyobb teátruma volt.

Kezdeti működésének egyik korszakos ténye, hogy 1914. január 1-jén, a harmincéves előadási tilalom leteltével itt hangzott el először Wagner hattyúdala, a Parsifal.Rainer Frigyes vezényletével – aki később mint Fritz Rainer hódította meg Amerikát. A hajdani csillagos események közül csupán kettőt említek: Arturo Toscanini többször is vezényelt e falak között, és Mécs László, ugyancsak itt tartotta egykoron oly híres szavalóestjeit. Idővel, az operaelőadások megszűntével az épület rendeltetése is megváltozott, és a Városi Színház nevet vette föl, a negyvenes években pedig a Magyar Művelődés Háza néven befogadó épületté vált. Itt került sor az akkor oly népszerű Kívánsághangversenyekre, és itt búgta el Karády Katalin számtalanszor, hogy „muszkaföldön lassan jár a posta”. De voltak az épületben mozielőadások is, és a Nemzeti Színház is itt játszotta szériában sikeres darabjait.

Engedtessék meg, hogy személyes emlékeimet megidézve egy nosztalgikus nekrológgal vegyek búcsút az épülettől, melyben maradandó élmények láncolatában volt részem.

Történt ugyanis, hogy 1943 októberében édesanyám akkor már elsőéves műegyetemista fiacskáját látogatni jött Pestre. Az eseményt azzal tettük emlékezetesebbé, hogy megnéztük a Városiban, a Nemzeti előadásában Schiller remekét, a Stuart Máriát. Felejthetetlen előadás volt ez, s még ma is szinte látom Tőkés Annát hófehérben vonulni a vesztőhelyre...

Ezzel az előadással vette kezdetét viszonyom az épülettel, melyben rövidesen egy újabb élménnyel lettem gazdagabb. Itt éltem meg ugyanis életem első élő zenekari hangversenyét. Azon az őszön alakult meg a Rádiózenekar, és annak második koncertjére zeneakadémista barátaim magukkal vittek. Itt hallottam először élőben Beethoven Hegedűversenyét, s ezt a nevezetes estet nem más vezényelte, mint Rajter Lajos! Akkor még nem tudhattam, hogy éppen Lajcsi lesz az, aki életem legtöbb hangversenyét vezényelni fogja.

Ezután a mesés kezdet után jött a háború okozta többéves cenzúra... Csak a „paradicsomban tett kéjutazásom” abszolválása után folytathattam tovább tanulmányaimat Pesten, és ekkor vette kezdetét a nagy találkozások sora a Városival, melyet mi méretei és lepusztultsága okán magunk között „hangárnak” neveztünk. És éppen méreteinél fogva itt kaptak hajlékot a nagy zenekari esték, melyek fő aktőrje akkor már Otto Klemperer volt. Egyik nagy tette az volt, hogy egy évad leforgása alatt bérletben elvezényelte Beethoven összes szimfóniáját, versenyműveit és a Missa Solemnist. Talán ennek a nagy élménynek köszönhetem, hogy örök szerelmeim egyike a bonni mester alkotásai lettek.

De itt találkoztam Arthur Rubinsteinnal, Szvjatoslav Richterrel, David Ojsztrahhal, itt vezényelte Claudio Abbado a La Scala zenekara élén Verdi Requiemjét, valamint Erich Kleiber Beethoven Kilencedikjét. Aztán 1951-ben jött egy nagy változás, az épületet felújították, és Erkel Színház néven az Operaház „kihelyezett munkatere” lett. A nagy hírességek abban az időben rendszeresen jártak Pestre, mind itt demonstrálták művészetüket. Íme egypár név hirtelenjében: Mario Del Monaco (Otelló és Sámson szerepében), Carlo Bergonzi (Cavaradossi és Albaro a Végzet hatalmában), Karl Ridderbusch (suszterpoéta a Nürnbergi mesterdalnokokban), Rajna Kabajvanszka (Tosca), James King (Cavaradossi Sass Sylvia oldalán), a Teatrocommunale di Bologna vendégszereplése Puccini Turandotjával, Lamberto Gardelli több évre terjedő, felfedezésszámba menő Verdi-tolmácsolásai és sorolhatnám tovább az élményeket, de már csak egyetlen eseményt említek, az azonban piros betűs: Kodály Zoltán 80. születésnapja. Felejthetetlen az a hódolat, mellyel a nemzet hódolt nagy tanítójának.

Utoljára 2006 decemberében voltam az Erkel Színházban, Sólyom Nagy Sándor ünnepelte jubileumát Verdi Nabuccójával. Akkor még nem sejtettem, hogy amitől félünk, az ily hamar bekövetkezik.