Bruce Springsteen a halállal is megvív

Tavaly ilyenkor összehívta New Jersey-i házi stúdiójába zenekarát, az E Street Bandet, akikkel 45 éve dolgozik együtt. Csupán négy nap alatt született meg az album, amely Letter to You címmel jelent meg októberben. 

Azt a ma már szokatlan munkamódszert választották, hogy fogták a hangszereket, és „élőben” rögzítették a dalokat, utólagos javítgatás nélkül. Először csináltak ilyet, ráadásul hat éve nem játszottak együtt. Ez alatt a hat év alatt Springsteen kiadott egy önéletrajzi kötetet, és csinált egy összefoglaló jellegű, intim, sztorizós, egy szál gitáros Broadway-show-t, amit 126 alkalommal adott elő egy közepes méretű színházban. Az egyik ilyen est végén a művészbejáró előtt a szokásos tömeg várta, hogy kezet rázzanak, szelfizzenek vele, vagy aláírassanak néhány lemezt. Egy fiatalember a kezébe nyomott egy akusztikus gitárt, de nem autogramot kért rá, hanem közölte, hogy ajándékba hozta neki. Springsteen úgy emlékszik, olasz volt az illető, és csak a limuzinban nézte meg alaposabban, mit kapott tőle – egy gyönyörű, minőségi hangszert. Letámasztotta a nappaliban, aztán amikor pár héttel később megszállta az ihlet, ezen kezdett el próbálgatni pár új dallamot. Akkor még nem sejtette, hogy pár nap alatt egy egész lemez születik. Mostanában minden interjúban köszönetet mond az ismeretlen olasznak, úgyhogy az illető lassan már jelentkezhetne, amennyiben tényleg létezik. 

Az új albumon sem a koronavírus-járványra, sem az amerikai elnökválasztásra, sem égető társadalmi problémákra nincs utalás, ami szintén szokatlan, hiszen csaknem valamennyi idei keltezésű lemezre jellemző a „krónikás” hozzáállás. Főleg azok jártak élen vélemény-nyilvánításban, akik komoly presztízst vívtak ki maguknak a szakmában, Bruce Springsteen pedig vitathatatlanul az amerikai narratíva fontos képviselője – ha száz év múlva is lesz még emberiség, az ő lemezeit végighallgatva képet kaphat arról, milyen volt amerikainak lenni a hetvenes évek közepétől a huszonegyedik század húszas éveiig. 

Ez az anyag viszont kilóg a sorból. A dalok zömmel az idő múlásáról, a barátok, szerelmek elvesztéséről, az emlékek fontosságáról szólnak. Egyik-másik olyannyira személyes, hogy érdemes megnézni hozzá a lemez készítéséről szóló másfél órás dokumentumfilmet is, amely szintén mostanában debütált az Apple TV csatornán. Csak egy példa: a Last Man Standing azután született, hogy Springsteen egyik tinédzser kori zenésztársa meghalt, és ő rádöbbent, hogy a régi bandából egyedül ő van már csak életben. 

Az elmúlás nem éppen tipikus rock and roll-téma, ahogy a meditatív, önelemző hozzáállás sem jellemző a stadionokat megtöltő rocksztárokra. Úgyhogy talán nem is baj, hogy most nem turnézhat ezzel az egyébként remek koncertanyagnak tűnő lemezzel és kiváló zenekarával. Az E Street Band eredeti felállásából ketten szintén nem élnek már, az emblematikus szaxofonos, Clarence Clemons helyére annak fiát igazolta a Főnök. 

Visszaköszönnek a korszakalkotó Born to Run markáns zongorafutamai, a dallamos, szaxofonnal megtámasztott gitárszólók, az egymástól csupán néhány hangban különböző verzék és refrének. A világhírt és MTV-s karriert meghozó 1984-es Born in the USA erőltetett macsósága azonban nincs sehol, inkább az azt követő, nyugodtabb, mesélősebb Tunnel of Love hangulatai bukkannak fel itt-ott az új lemezen. Ám a helyes megfejtésért még korábbra kell visszanyúlnunk. Eddig kevesen tudták, hogy az első, Greetings from Asbury Park, N.J. című 1973-as albuma előtt Springsteen már írt egy albumra való dalt, amelyeket később újabbak követtek, így a korábbi anyag a fiók mélyére került. Ez főleg a kritikusoknak köszönhető, akik az Asbury Park megjelenésekor lelkesen köszöntötték az új Bob Dylant. Springsteen ezután tudatosan kerülte a dylanes megoldásokat, szinte menekült arról az ösvényről – egészen mostanáig. Amikor tavaly kinyitotta azt a bizonyos fiókot, rádöbbent, hogy jó néhány erős dalt hagyott „száradni” ötven évig. 

Állítólag nyolc-tíz nap alatt véglegesített kilenc új dalt, hármat pedig a réges-régi demók közül húzott elő. Nem árulom el, melyek ezek, mert a húszévesen írt dalok tökéletesen belesimulnak ebbe a történetbe. A Letter to You ugyanis egy hosszú, nosztalgikus történet. Mondhatnánk rá, hogy a hangzás régimódi, a hangszerelés és a szövegek is tele vannak Springsteen-klisékkel – folyók, városszéli vonatsínek, kifakult fényképek, régi szerelmek, a zenekari lét mint testvériség, lassan vonuló felhők, tűz és hamu – de érezni rajta valami újnak a kezdetét is. Mintha összefoglalna és lezárna egy hosszú fejezetet, hogy helyet csináljon a következőnek. 

Tudom, hogy ma már kevesen hallgatnak végig egy teljes albumot, de ezt muszáj, mert csak így működik. És pont az a fajta nosztalgia működteti, amelybe menekülni tudunk ezekben a nehéz időkben. „Remélem, ha megöregszem, nem folyton ilyesmiken fogok rágódni – de valószínűleg igen” – énekelte Bruce Springsteen 36 évvel ezelőtt Glory Days című nagy slágerében. Nyilván nem tudatosította, hogy az aranykor legvégét sikerült elcsípnie. A rockzene akkor még képes volt változtatni a világ menetén, vagy legalábbis milliók életére volt komoly hatással. 

Ezt az érzést kapjuk most vissza, zanzásítva, hasznos munícióként egy 71 éves élő legenda huszadik stúdióalbumán. Pont a legjobbkor, mert a jövőnk még sosem volt ennyire bizonytalan, a múlt pedig sosem tűnt ennyire távolinak, mint ezekben a hetekben.

Bruce Springsteen: Letter to You, Columbia, 2020.