Bombabiztos Star Wars-nosztalgia

Amikor aztán felbukkantak a vásznon az egész sorozat talán legkultikusabb, és az előzménytrilógiából leginkább hiányolt karakterei, Han Solo (Harrison Ford) és Chewbacca (Peter Mayhew), ismét elismerő, örömteli morajlás hullámzott végig a közönségen.  A George Lucast felváltó J. J. Abrams érezhetően erre az örömkönnyektől túlcsorduló nosztalgiára épített: az új részben rengeteg visszautalás, vagy inkább „visszakacsintás” van az eredeti trilógiára – amely a rajongók körében összehasonlíthatatlanul nagyobb sikert aratott, mint az első három rész –, és hát valljuk meg, a sztori sem túl eredeti, ezt a mesét bizony hallottuk már valahol. A galaxis legfontosabb droidja véletlenül éppen egy isten háta mögött élő, de annál ambiciózusabb roncsvadászhoz kerül, hogy elindítsa őt azon a hosszú és rögös úton, melynek során beteljesítheti élete küldetését. Hamar kiderül ugyanis, hogy valójában ő a Kiválasztott, és most már rajta áll vagy bukik a galaxis sorsa. A jól ismert segítők – Han Solo, Chewbacka –, meg a félelmetes Gonosz – a Darth Vader örökébe lépő Kylo Ren - mellett megjelenik az ősz szakállú mester is, hogy igazi Jedit faragjon a forrófejű, az Erőt még öntudatlanul, inkább csak ösztönösen használó ifjú harcosból.

Több oka is van, hogy az ismerős történet, a remake fíling és a 140 perces játékidő ellenére mégsem unatkozunk egy pillanatig sem. Elsősorban az akciódús, meglepő fordulatokat sem nélkülöző cselekményvezetést emelhetjük ki, de nagyon izgalmasak az új karakterek is, főként az Adam Driver által megformált Kylo Ren, akiről bízvást elmondható, hogy az univerzum eddigi legmélyebb, legösszetettebb jellemű sötét lovagja. A közte és a szándékosan Hitlerre hajazó Hux tábornok (Domhnall Gleeson) közötti versengés a film talán legizgalmasabb mellékszála; csak remélhetjük, hogy a következő részekben még inkább kidomborodik majd. Az egyébként több ponton is közhelyes történeten sokat dob a roncsvadászból ellenállóvá (és a későbbiekben várhatóan Jedivé) magasztosuló főhős, Rey (Daisy Ridley) alakja is, aki egyszerre vette át a fiatal Luke és Leia hercegnő (Carrie Fisher) attribútumait. Izgalmas figyelni, hogyan fedezi fel magában az Erőt, és válik egyre magabiztosabbá, olyannyira, hogy végül a Kylo Rennel vívott fénykardpárbajban is sikerül felülkerekednie. Komolyságát és elhivatottságát kellően ellensúlyozza társa, a rohamosztagosok közül kiváló Finn (John Boyega), aki félelmeivel, bizonytalanságával, de még inkább csalafintaságával és humorával kellemes, emberközelibb új színt hoz a Star Wars-univerzumba. Mindenképpen említést érdemel a lenyűgöző látványvilág is: a gyönyörű új helyszínek, mint a Tibetre emlékeztető Takodana, vagy a Luke Skywalkernek (Mark Hamill) menedékül szolgáló „óceánbolygó”, valamint a Birodalom örökébe lépő Első Rend erejét fitogtató monumentális felvételek, melyek csak még félelmetesebbek lesznek attól, hogy hemzsegnek a Harmadik Birodalomra tett direkt utalásoktól. 

J. J. Abrams kínosan ügyelt arra, hogy az új rész távolról se emlékeztessen az előzménytrilógiára, ami az egyik oldalon előnyére vált a filmnek (példaként említhetjük a valós díszletek és helyszínek dominanciáját a digitális trükkökkel szemben), a másik oldalon viszont komoly hiányosságokat is eredményezett. Arról, hogyan épült ki fokozatosan a Galaktikus Birodalom és hogyan sikerült egy hosszú folyamat eredményeként maga alá gyűrnie a régi köztársaságot, az első három rész egy jól felépített, részletgazdag háttértörténetben számolt be. A VII. részben ehhez képest az Első Rend csak úgy egyszerűen van, kialakulásáról, előzményeiről szinte semmit sem tudunk meg. (Csak remélhetjük, hogy a következő részekben ezt a hiányt legalább részben pótolják.) Az is furcsa, hogy az Új Köztársaságot az Első Rend csodafegyvere egyetlen lövéssel megsemmisíti; ez ugyanis felveti a kérdést, vajon hogyan sikerült mindössze három évtizeddel a Birodalom bukása után létrehozni egy ilyen hatalmú és katonai erejű szervezetet, és vajon mit csináltak ez alatt a köztársaságiak. Nagyon úgy tűnik, hogy a készítők minden áron és minél gyorsabban az eredeti trilógiához hasonló, „biztonságos” alapszituációt akartak kreálni (Birodalom/Első Rend vs. Lázadók/Ellenállók), amelyben könnyen elhelyezhetők a „nagy öregek”, meg a korábbi részekből ismerős monumentális akciók, mint például a gigahalálcsillag felrobbantása. Ennek okát nem nehéz kitalálni, főleg, ha felidézzük, mit nyilatkozott Steven Spielberg rendezőtársáról és barátjáról a bemutató előtt: „J.J. retteg. Hatalmas nyomás nehezedik rá, hiszen a filmmel el kell kezdenie visszafizetni a Disney számára a George Lucastól megvásárolt franchise költségeit.” Ez utóbbi pedig nem kevés pénz, kereken 4 milliárd dollár.

Az ébredő Erő tehát az lett, aminek eredetileg is tervezték, és aminek lennie kellett: egy rajongói igényeket maximálisan kielégítő, látvány- és akcióorientált, klasszikus blockbuster, amely nem sokat bajlódik a történettel és mentes a “veszélyes” újításoktól, merész ötletektől is. Ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – nem kétséges, hogy a következő rész főcímének láttán megint elfog majd az a bizonyos kellemes bizsergés. Ha pedig a kreativitás képes lesz maga mögé utasítani az anyagi szempontokat, akkor talán majd az utolsó jelenet utáni tapsvihar sem marad el.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"212080","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]