Bolhától a Bakmacskáig

A népszerű Feydeau-bohózatot alapértelmezett esetben felhőtlen szórakoztatást (és kiugró állkapcsokat) ígérve szokták elővenni a (bulvár)színházak, bízva abban, hogy a minden kötelező műfaji elemet csúcsra járató darab a társulat komikus vénáját megmutatva vérbő őrületként pörög fel. Aztán van a másik megközelítés, amely hangsúlyosabb dramaturgiai munkával igyekszik formálni a művet, mondjuk azáltal, hogy a szereplők viszonyait nyersebben, maibban rajzolja meg (anno, a kilencvenes években ezt a lehetőséget bontotta ki Mohácsi János Kaposvárott), vagy akár aktuálpolitikai áthallásokat pakol rá Feydeau-ra (ennek reprezentatív példája Vidnyánszky Attila „brüsszelezős” Bolhája, előbb Debrecenben, majd a Nemzetiben; azt meg csak a hazabeszélés, a szlovmagy színháztörténet rögzítésének igénye miatt jegyezzük meg, hogy Vidnyánszky a darabot először Kassán vitte színre, még mezei kárpátaljai rendezőként – és mellőzve az EU-kritikát). 

Horváth Illés, a nyíregyházi színház művészeti vezetője, a komáromi előadás rendezője hellyel-közzel mindkét hagyományból merít. Komolyan veszi a partitúrát, a kétszázvalahány ajtónyitást: ki kivel találkozik és kit kerül el, ki kivel sző terveket még távozás előtt, ki bújik meg az egyik ajtó mögött és ki robban ki egy másik mögül... Aminek eredményeként a lazább tempójú, ráérősen felvezető első és a félreértéseket végül csak szétszálazó harmadik felvonás között, a Felhergelt Bakmacskának nevezett indiszkrét szállodában elszabadul a harsány káosz. Mindeközben Horváth alkotótársaival együtt kiemeli a történetet a századfordulós francia nagypolgári (plusz félvilági) miliőből, és megtolja a modernitás, a 20. század felé. Persze, hosszúra nyúló, eklektikus század ez, sokféle jelzéssel, sokféle lehetséges asszociációval, szélsőséggel. Belefér – ahogy a Jókai Színházban használt szövegváltozatba – az utalgatás, a képes beszéd mellett a trágárság is. Vereckei Rita díszlete az előadás első és harmadik felvonásában Mondrian geometrikus absztrakciójába építi bele Chandebise-ék szalonját, a második felvonás helyszínét, a Felhergelt Bakmacskát aztán fukszia és csillámos arany fülledtségbe fojtja. Gálvölgyi Anett és Miovác Márton kortalanul modern jelmezei is lekövetik ezt a kettősséget, ahogy a közönséges és polgárpukkasztó végül is egy térben, egy történetben – mondjuk úgy, a libidó körtáncában – keveredik a kifinomultan polgárival.

A kavarodást egy postai úton hazakerülő nadrágtartó indítja el: ez az a bizonyos bolha a fülbe, ami miatt Raymonde Chandebise úgy gondolja, a házastársi kötelességeit az utóbbi időben egyébként is hanyagoló férje megcsalja. Meglehet, ez a ruhadarab 1907-ben sikamlós poénként hatott, de más idők, más morál, más ingerküszöb – két perc múlva nem is gondolunk rá, nincs jelentősége. A szexualitásnak ma már más a képi, a tárgyi nyelve, és a komáromi előadás ezt el is viszi gyakorlatilag a pornográfia határáig: fogasként (is) funkcionáló arany műpénisszel, felfújható guminővel, orosz akcentussal megszólaló örömlánnyal, a szállótulajdonos Ferraillon házaspár retró felnőttfilmeket idéző üzekedésével. Időnként ez tűnhet viccesnek, időnként soknak – ízlések és pofonok. (Egyébként ez utóbbiakból is akad jócskán.) 

Ami miatt szerethető a komáromi előadás, az a szereposztás. Még akkor is, ha újra és újra az az érzésünk támad, hogy némi stílegységesítő igyekezet jót tett volna, mert meglehetősen tágra nyílik az olló a szalonvígjátékokat idéző és a karikatúraszerű szerepformálások között, az egyes figurák a maguk jeleneteiben, minietűdjeiben kifejezetten emlékezetesek. Mokos Attila igazi kaméleonként váltogatja a színeit, ahogy emberi dimenziót ad a megroskadt Victor-Emmanuel Chandebise alakjának, majd izgága gesztusokkal életre kelti a hasonmást, a csetlő-botló, alkoholista hotelszolgát. Melecsky Kristóf jól poentírozva, mértéktartó ízléssel hozza a beszédhibás unokaöccsöt, a megfelelő pillanatban a férfiállatot is megvillantva; de élvezet nézni Béhr Mártont is, ahogy magabiztos hősszerelmesből a végére már-már torz Quasimodóvá zsugorodik. Szabó Viktornak a nemzeti sztereotípiákra építő karikatúra mögött is elhisszük a macsó mediterrán alfahímet, lemerevedve bámuljuk Culka Ottó, vagyis az angol vendég túlpörgött őrjöngését, majd Skronka Tiborba feledkezünk bele, ahogy kedélyeskedő szállodásból militáns agresszorba vált. Holocsy Krisztina, a kiérdemesült Kígyóbűvölő, aki immár madamként folytatja a karrierjét, egyebek mellett egy feszes burleszkbetétet tesz hozzá az előadáshoz. Majorfalvi Bálint az élveteg jó doktort alakítja, akit a gyógyítás helyett inkább az altesti funkciók foglalkoztatnak, Olasz István pedig a karót nyelt inas és egyszersmind felszarvazott férj tartásának változását rajzolja meg. Nincs kis szerep: Fabó Tibor, az alibiember már gumicsizmás-hálósipkás megjelenésével is sikert arat, Horváth Csenge szobalányként igazi kis női démont villant, Hostomský Fanni pár pillanat alatt érzékelteti azt az unott rutint, amivel a feladatait ellátja (és nem elsősorban az ágyazásra gondolunk). Az események sorát elindító két barátnő – Holecskó Orsolya (Raymonde Chandebise) és Staub Viktória (Lucienne Homenidès de Histangua) – a polgári szalonok bájos eleganciájával lép elénk, hogy aztán felkapja őket a forgószél, majd némileg megtépázva ejtse őket vissza.

Poén a végére is marad, de azt nem lőjük le. Inkább egy megnyugtatással zárunk: bár számos fog kiveretik, a nézőket (főleg, ha nevetnek) nem éri sérelem.