Boldog, mert sikerült talpra állnia

Kertes háza teraszán idézzük fel pályája legemlékezetesebb periódusait, a Vígszínházban, a Radnótiban és a Tháliában eltöltött éveit, s utolsó alakításait Veszprémben. Hogy naponta több gyógyszert is be kell vennie, reggel ötöt, este hatot, azt csak mellékesen jegyzi meg. Mint ahogy azt is, hogy nemrég Karinthy-gyűrűt kapott a magyar humor terén nyújtott kiváló teljesítményéért.

Nem egész húsz évet töltött a Vígszínházban, ahol olyan darabokban brillírozott, mint a Fekvőtámasz, a Királyi vadászat vagy a Körmagyar. Vegyük sorra, melyikből milyen képek villannak most be?

A Fekvőtámaszban Tordy Gézus volt a főnököm, Szilágyi Tibor az ezredes, Margitai Ági a kantinosnő. Élveztem az ilyen egyenruhás szerepeket. Gyurkovics Tibor, a darab szerzője is megjegyezte, hogy jól áll rajtam az uniformis. A Királyi vadászat az első szerepeim egyike volt a Vígszínházban, 1974-ben. Az azért is volt fantasztikus, mert Szabó Sándor akkor jött haza Amerikából. A köztünk kialakult barátságot ennek a darabnak köszönhetem. Azt hittük, megjelenik majd egy nagy és súlyos aranylánccal a nyakában, amit egy pillanatra sem fog levenni. Ehelyett jött egy szeretni való ember, akitől elájultam, mert meghallgattam a Cyrano rádiófelvételét. Ez volt az ő nagy alakítása valamikor az ötvenes években. A Körmagyar? Horvai István A tizedes meg a többiek rendezése során szeretett meg, azért kaptam meg tőle Kornis Mihály darabjában az öreg elvtárs szerepét. Sokat nevettek rajta a nézők, én viszont sokat kínlódtam vele. Meg akartam mutatni a figura tragikomikumát, ezt a befásult agyú marxistát, aki szeretkezés közben is megideologizálja, hogy mit miért csinál.

Kivel volt a legszorosabb kapcsolata a Vígszínházban?

A nők közül Tábori Nórával és Hernádi Judittal. Nórikához nagyon sok dráma köt. Az Iván, a rettentőben a feleségemet, a cárnőt játszotta. A televízióban és a rádióban is sokat léptünk fel együtt. Ahogy este bejött a színházba, már abból tudtam, hogy nincs kedve játszani. „Gyulám, mi van ma műsoron?” – kérdezte. Hernádi Jucussal önálló estjeink is voltak. Több százszor léptünk fel együtt. Nagyon szeretem a humorát. Köztünk soha nem volt… hogy is mondjam? Semmi olyan! Sokat ültünk együtt autóban. Tisztáztuk a dolgot, és így könnyebb volt. Mondtam neki, hogy közöttünk, Jucikám, ne haragudj, nem lehet semmi. Én erre nem vagyok alkalmas. De így is imádtuk egymást. Bárdy Gyuri volt még nagy haverom. Hat év után kerültem fel Szolnokról a Vígszínházba. Volt egy farmernadrágom, egy rossz ingem és egy sötét öltönyöm, aminek a nadrágját lepedő alatt lehetett vasalni. Azon aludt az ember. Gyuri azt mondta: „Apukám, itt van négy rend ruha, a tiéd!” Nagyszívű ember volt. Tordy Géza olyan volt velem, mint egy idősebb testvér. Elsős gimnazista voltam, amikor először láttam őt. A Fűre lépni szabad forgatása ott zajlott a gimnáziumunk előtt. Olyan furcsa izgalmat éreztem, hogy édes jó Istenem, én is ilyen akarok lenni! Színész!

Nehéz volt eljutni odáig, hogy az lett?

Egyáltalán. Hálás is vagyok mindenért a sorsnak. Azt csinálhattam, amit szerettem. Olyanfajta dolgokat tanulhattam meg és olyanoktól, akikkel már beszélni is megtiszteltetés volt. Hogy szóba álltak velem. Erre különösen büszke vagyok. Bárdy Gyuritól például azt tanultam meg, hogyan kell viselni egy ruhát. „De ha van három ruhád, egyet mindig adj oda valakinek – mondta –, különben nem lesz igényed arra, hogy újat vegyél. Nagyon meg fogod szeretni azt a hármat.” Kis dolog, de sok mindenre vonatkoztatható.

Mi vezette ahhoz, hogy lezárta a pályáját?

Tizenhárom évvel ezelőtt költöztünk ide, Balatonalmádiba Bözsivel, a feleségemmel. Elhatároztam, hogy ha betöltöm a hetvenedik évemet, abbahagyom a játékot, és megpróbálok pihenni. Vagy csak egyet-kettőt játszani. Ebből az lett, hogy jött Bálint András My Fair Ladyt rendezni Veszprémbe, és Doolittle lettem, mert az ő színházában, a Radnótiban is ezt a szerepet játszottam annak idején. Marha nagy siker volt Veszprémben is. Ezután jött a Tartuffe, Marton László utolsó rendezése. De előtte még a szakácsot játszottam Börcsök Enikő Kurázsi mamája mellett, ugyancsak Veszprémben. Én mindig maximalista voltam, aztán történt velem a sztrók, és nem tudtam beszélni. Ráment egy vérrög az agyamra, és megütötte a bal oldalamat. Ezért ugrál még most is egy kicsit a kezem. Magától mozog a kisujjam. A neurológus azt mondta, ez most már így marad. Nem marad így! Végzem a gyakorlatokat. Már késsel-villával tudok enni. De attól ijedtem meg nagyon, hogy nem tudtam beszélni. Elővettem a Toldit, és elkezdtem hangosan olvasni a szöveget. „Ég a napmelegtől a kopár szik sarja…” Messziről jöttem vissza. Nem tudtam járni. Olyan voltam, mint egy kisgyerek. Lehúzott a fejem. Járókerettel közlekedtem. Orvosira jár az unokám, kriminálpszichológus lesz. Mondtam neki, hogy most tanulmányozhatod az öregapádat.

A szíve is jelzett, hogy nincs rendben?

Semmi előjele nem volt a későbbi betegségemnek. Hacsak nem az, hogy a jobb szememre kezdtem homályosan látni. Szemüveget kellett csináltatnom. Egy újabb vizsgálat során pedig kiderült, hogy két ér el van meszesedve. Preinfarktusos állapotban voltam.

Mennyi időbe telt, míg mindebből felépítette magát?

Szó sincs róla, hogy már eljutottam volna oda. Még nem érzem úgy. Az önbizalmam nincs meg hozzá. Még nem vagyok kész. Az affázia szerencsére elkerült. Nagyon nehéz túltenni magam mindezen. Nem mentem el a Kossuth-díjasok vacsorájára sem, mert nem mondhatom, hogy miniszterelnök úr, legyen olyan kedves felvágni nekem a rántott húst!

De itthon már el tud bánni vele?

Meg ki a francot érdekel, ha kiugrik a tányérból? A feleségemnek is nehéz volt az elmúlt másfél év. Akkor operáltak. Szív. Soha semmi bajom nem volt előtte, pedig dohányoztam, mint a hétszentség. Hosszú évekig.

Rengeteg kabaréjelenete közül a Tábori Nórával és Sinkovits Imrével játszott Mellékhatás, amelyben rettenetesen viszket a háta, a műfaj egyik gyöngyszeme lett.

A felvételek során egyáltalán nem hahotáztunk. Nem is sejtettük, hogy ez ekkora siker lesz. Nem is egyben vettük fel. Imre bácsi, a Sinkovits! De szerettem! Ő tanácsolta, hogy menjek erre a pályára. Felkerestem őt a régi Nemzetiben. Kértem, hogy hallgasson meg. Akkor épp az Úr hangja volt. „Tessék bátran készülni a felvételire – biztatott, miután meghallgatott. – A szorgalmas munka meghozza gyümölcsét.” Meg is hozta. Másodszorra. Elsőre ugyanis nem vettek fel. Csak utána. De mindent elértem, amit szerettem volna. Nincs hiányérzetem.

Milyen az élete itt, a Balaton mellett?

Pest már sok volt nekem. Túlságosan nyüzsgő. A korábbi feleségemmel, aki kassai volt, és akkor ismertem meg őt, amikor Beke Sándor meghívására ott játszottam, minden nyáron egy hónapot itt töltöttünk. Megszerettem ezt a helyet. Márpedig ha én egyszer leteszem valahová a fenekemet, és ott jól érzem magam, nem tudok elszakadni onnan. Vagy csak nagyon nehezen.

Nem is hiányzik Budapest?

Ezzel is úgy vagyok, mint a színészettel. Egyszer hiányzik, máskor nem. Annyira nem. Néha azért végigmennék a Nagymező utcán. Egy-két konyak a presszóban…! Meglöketném a szívem! Én már főiskolás koromban is nagyon mozgalmas életet éltem Budapesten. De még utána is. Belevittek az éjszakába. Főleg a Tordy. Itt most hétkor kelek. Krúdyt olvasok. Nézegetem a régi dolgokat. Minden fel van véve. Az összes színdarab. Mindennek örülni kell. Tudomásul venni, hogy ez van. Reggelente ellenőrzöm, mi újság a kertben. Volt, hogy arra ébredtünk, vaddisznók járnak nálunk. Lejöttek a hegyről. Befeküdtek a diófa alá. Az összes tulipánhagymát megették. Megcsináltattuk a kerítést, azóta nem jönnek. Feketerigóink vannak. Öt-hat pár.

Nemsokára betölti a nyolcvanat. Mi a legnagyobb vágya?

Adják vissza azt a másfél évet, amit elveszítettem. Legyek egészséges. Már ez a legfontosabb.

A szerző a Vasárnap munkatársa