Bölcsebb, mélyebb

A kilencvenes évek egyik legeredetibb brit zenekara friss, ropogós albummal jelentkezett a napokban. Úgy tűnik, új fejezet kezdődik a nagyedszázados Suede életében.

Ez a csapat üstökösként érkezett az éppen pangó brit színtérre furcsa, sötét, költői romantikával felépített dalaival, amelyek azért kellemesen rockosak is voltak. Talán ezért kapták meg ők is a britpop címkét a szaksajtótól. Hiába tiltakoztak a besorolás ellen, nem volt mit tenni, pedig végig kilógtak abból a mezőnyből.

Brett Anderson nemcsak különleges hangú énekes volt, hanem vérbeli frontember, igazi színpadi figura, aki kellően titokzatos is tudott maradni ahhoz, hogy állandóan vele foglalkozzon a sajtó. Bernard Butler gitáros pedig egészen egyedi hangzást talált ki a csapatnak. Ennek lényege röviden: a verzék alatt is úgy zeng a gitár, mintha szólózna, maga a szóló pedig általában ugyanaz a gazdag melódia, amely addigra már beköltözött a fülünkbe. A Smiths és David Bowie zenéjét szintetizáló, dallamgazdag szerzemények, valamint a túlfűtött előadásmód mellett ez volt a Suede legkomolyabb ütőkártyája. Aztán Butler sajnos nagyon hamar, közvetlenül a második album megjelenése előtt faképnél hagyta társait, akik sokáig nem tudták betölteni a távozásával keletkezett űrt. A harmadik lemez közepesre és némileg művészkedőre, a negyedik pedig talán túl populárisra sikeredett, a korábban lelkendező szaksajtó ezért le is mondott róluk, és inkább a jóval sekélyesebb Oasist, a szellemesen populáris Blurt és a dance-pop úttörőjének tekinthető Pulpot sztárolta. A Suede öt album után, 2003-ban dobta be a törölközőt, alkotói válságra hivatkozva.

Aztán tíz évvel később, 2013-ban nagy hévvel és egy korrekt albummal (Bloodsports) tértek vissza. A régi rajongók mellett érezhetően igyekeztek megcélozni a fiatalabb korosztályt is, zanzásítva mindazt, amiért egykor szeretni lehetett őket. Ennél az „összefoglalónál” tovább azonban nem merészkedtek, nem kezdtek új fejezetet. A kiéhezett híveknek ennyi is bőven elég volt az ünnepléshez. A fiatalok pedig a nyári fesztiválokon tátották a szájukat (például a trencséni Pohodán is, 2014-ben), aztán gyorsan beszerezték a régi Suede-albumokat is.

2016 január 22-én, két beharangozó kislemezt követően megjelent Night Thoughts című album, és ezzel(remélhetőleg) új időszámítás kezdődött a zenekar életében. Érettebb, bölcsebb, mélyebb ez a lemez, és mindenekelőtt sokkal bátrabb, mint a Bloodsports, amely az új anyag ismeretében egyre inkább biztonsági kűrnek tűnik. A hangszerelés biztatóan ismerős, de a dalok textúrája érdesebb. Az ötvenhez közeledő Brett Anderson hangja is a régi, de olyan az egész, mintha saját apjaként, elnéző szeretettel tekintene huszonéves önmagára. Ez az apafigura már mindent tud a rockzenéről. Becsukott szemmel is kikerüli a kátyúkat az úton, úgy, hogy közben nem is lassít. Szóval dörzsölt, vén róka, ahogy a többiek is a zenekarban. Mégis érződik rajtuk a kincskeresők izgalma. És még valami, amit nevezhetünk érzelmi intelligenciának, de finom arányérzéknek is.

Olyan érett, „felnőtt” rockzene ez, amelyben megmaradt ugyan az indie attitűd, ám nem ez a lényeg. A csapat komplexitásra törekszik, amit el is ér, főleg a What I'm Trying To Tell You, az Outsiders, a kislemezen is kiadott Like Kids és a Tightrope című dalokban. Ez utóbbi balladát koncerten jól elénekelni nem kis feladat, de Brett Anderson erre is vállalkozik, hiszen hamarosan indul a turné, amelynek eddig csupán 4-5 állomása ismert, azaz nyilván még szervezés alatt állnak a dolgok.

A Suede második élete jól kezdődött. Reméljük, a folytatás is ilyen grandiózus lesz.