Beszélgetés Pál Istvánnal

Milyen volt az első hegedűje, illetve az első igazi hegedűje?

Amikor a Kárpátalján zeneiskolába kezdtem járni, a tanintézmény hegedűjét használhattam. Nem volt nagy élmény: a moszkvai „ládagyárból” került ki, s alkalmatlan volt arra, hogy egy fiatal muzsikussal megszerettesse a hangszerét. Édesapám, a tiszapéterfalvai zeneiskola vezetője sárospataki kollégájával, Csehi Ferenccel nagyon jó barátságot ápolt, így egy testvériskolai kapcsolatnak köszönhetően tízéves korom körül Patakra utazhattam. Ott találkoztam a Bíró családdal, amely hangszeremet látva a kezembe nyomott egy cseh manufaktúra-hegedűt. Azon nyomban beleszerettem, s különösen tetszett, hogy a húrtartó felfüggesztéséhez egy A-síp volt rögzítve. Eljött a búcsúzás pillanata. A család látta, hogy mennyire a szívemhez nőtt a hegedű, nekem ajándékozta. A gesztus zenei fejlődésem mérföldkövét jelentette, így mind a mai napig őrzöm a becses adományt.

Maradjunk még a Kárpátalján. Édesapja, Pál Lajos a kijevi operaház karnagyaként is dolgozott. A második legrangosabb szovjet operatársulat zenészeinek hangszerállománya megfelelt a magas színvonalnak?

Annak idején a Szovjetunió nagy zenekaraiban a művészek állami hangszereken játszottak. Ezeket a háború alatt-után hozták az országba, eredetüket nem érdemes firtatni, de fantasztikus zeneszerszámok kerülhettek a muzsikusok kezébe. A zenészek olasz kézművescsodákkal gyarapodtak, sőt a vonók francia műhelyekből kerültek ki. Apám kijevi évei alatt még kisgyermek voltam, de jó pár év után, amikor a barátaival találkozhattam, megakadt a szemem egy-két kiváló zeneszerszámon. A nagy hegedűsgeneráció képviselői is kiváló olasz hangszereken koncerteztek; David Ojsztrah például Stradivarin játszott. Orosz hegedűkészítő iskoláról nem tudok, ez nem jelenti azt, hogy ne készültek volna míves darabok 1917 előtt. A Népi Együttesben van egy brácsa, Igor Ljubcsenko készítette, ő a moszkvai Alexander Krilovnál tanult, aki viszont a cremonai Morassinál sajátította el tudományát.

Mikor kezdett érdeklődni a hangszerek iránt?

Az első becses hegedűmmel tettem meg az első lépést. Más is motivált: Kárpátalján nem volt olyan mester, aki a kisebb javításokat elvégezhette, a hangszereket „rendbe rakta” volna. Mindig vizsgáltam, mitől kényelmesebb egy instrumentum, s ez már előkészítette a „reparálást”. Nem gondoltam ekkor még hangszerkészítésre, de a szakirodalomba már belelapoztam: milyen magassága legyen egy húrnak, milyen legyen a láb, a fogólap. Édesapám, érdeklődésemet látva, elvitt kárpátaljai mesterekhez, így még ismerhettem a munkácsi Klenceit, Szabó Sanyi bácsit Beregszászban. Ők a „magyar iskolát” követték, és olyan emberektől lesték el a titkokat, akik például – Kárpátalja visszacsatolása után, 1939-ben – Budapestre jöhettek tanulni. Jól felszerelt műhelyük és irgalmatlanul sok hangszerük volt, órákig elnéztem a hangszerkészítés egy-egy fázisát, mondjuk a lakkozást. A Debreceni Református Kollégiumban már szembesültem a pályaválasztással, s eltökélt szándékom volt, hogy hangszerkészítő legyek. Tanáraim „miért” kérdésére azt a választ adtam, hogy Szabó Sanyi bácsi már nincs köztünk, Klencei pedig „kihalófélben” van. A válaszon a professzorok elnevették magukat. A muzsikusi hivatás végül felülkerekedett, de az első vágyálom mind a mai napig megmaradt.

Régi zenészektől gyűjtött zenét. Ők és a kárpátaljai bandák milyen zeneeszközökön játszottak?

Igen változatos, az eredetük tájegységfüggő. Minél jobban bemegyünk a hegyek közé, annál természetesebb, hogy a ruszin muzsikusok a saját maguk által készített szerszámon játszottak. Nem voltak ezek kimunkált hangszerek, lakkjuk sem készült évszázados receptúra alapján, de megszólaltak, és életre keltek a kezükben. Minél jobban ereszkedünk a völgybe, annál színesebb az állomány: a cigányzenészek kezein már megfordultak cseh, magyar és német készítmények. Persze azért terjedtek legendák, hogy például a tiszaújlaki, vagy a munkácsi prímás milyen nemes hangszereken játszott, de ezek valóságalapja megkérdőjelezhető. A csehszlovák érában bejöttek a cseh manufaktúrák, kis gyárak készítményei, amelyek igen kiválóan másolták a klasszikus mesterek, Stradivari, Guarneri, Amati, Steiner munkáit. E kópiák százas, ezres nagyságrendben kerültek piacra, s hamar népszerűvé váltak.

Az alapanyag a hegyekben adott volt, számos cremonai hegedűkészítő is a Kárpátokból szerezte be a faanyag egy részét.

Fenyőben a boszniai fenyőt dicsérik, juharban a Kárpátok fáit tartják a legjobbnak. Gyönyörű az erezete, s lehet találni hiba nélküli csíkozásút. Magunk is ott szereztük be a szemes jávort vagy a sima csíkosat. De nagyon sok múlik a kidolgozáson: az „öregek” megmutatták a vágás és a szárítás technikáját. Külön tudomány, hogyan viaszoljuk le a fa végét, hogy ne repedezzen be. A lakkozásnál minden mesternek van saját eljárása, mivel az emberek fejében még él az a Stradivari-mítosz: a hegedű titka a lakkozásban rejlik. A komolyabb hegedűkészítők főzik a lakkot, különböző gyantákból állítják össze azt a színt, amit a hegedű felületére felvisznek. Szerencsém, hogy ezeknek a „boszorkánykonyháknak” szemlélője lehettem.

Debrecenben vált zenésszé, de a műhelymunka oda is követte.

Kálmán Péter „Cucás” volt a tanárom, hozzá jártam ki tanulni. A zenekarából hiányzott a nagybőgős, s ezt a hangszert tanácsolta először nekem. Végül váltottam, hegedű-tanulmányaimat Blaskó Csabánál végeztem, s ő nemcsak a muzsikának élt, haem édesapjával hangszereket is készített. A foglalkozások után gyakran lementem a pincében berendezett műhelyükbe, és figyeltem Laci bácsi kezét. Hagyományos értelemben vett szakiskolát ugyan nem végeztek, de mestereknél tanulhattak. Őstehetségek voltak, s nagyon jó hangszerek kerültek ki a kezük alól, amelyek azóta is népszerűk népzenész körökben.

A gyümölcs beérett, említette első saját készítésű hegedűjét.

Úgy képzeltem el az „inaskodást”, hogy leülök egy mester mellé, s minden lépést együtt csinálok vele. Igen ám, de egy neves hangszerkészítőnek nincs ideje arra, hogy egy emberrel foglalkozzon: megvan a saját feladata, irányítja a segédeket, tanulókat. Magam is időszűkében voltam, így nem tudtam napi rendszerességgel vállalni a tanulást. Ekkor hívott fel Gulyás Béla, az idős hangszerkészítő,  akinek nemcsak kiválóan zengő, hanem egyúttal gyönyörű darabok is kerültek ki a kezei alól. „Na, Pista fiam, én elkészítettem több mint hetven hegedűt, a koromnál fogva pedig visszavonulok, de ha komolyan gondoltad, hogy megcsinálod a sajátodat, akkor lépésről lépésre megyek végig veled” – biztatott. Szavai boldoggá tettek. Először felhívtuk a tatabányai Kónya Lajos bácsit. Az aranykoszorús hangszerkészítő mesternek kiválóan kiszárított faanyagai voltak, s készséggel segített is. Halkan jegyzem meg, nem volt időm és türelmem tizenöt évet várni, hogy hasonló minőségű alapanyaghoz jussak. Kiválasztottuk a matériát, s máris munkához láttunk.

Ha ezt a hangszert inkognitóban egy hazai, vagy külföldi nagynevű mesterhez vinné, és a véleményét kérné róla, mi lehetne a válasz?

Biztos vagyok benne, hogy megdicsérné. Igen aprólékos munka állt mögöttünk, a legelső pillanattól, hogyan vágjuk el, hogyan illesszük a részeket, magam csináltam végig, s nyolc hónap alatt értünk munkánk végére. Ennek oka elfoglaltságomban keresendő, Béla bácsi egy hónap alatt végzett egy darabbal. Mind a mai napig mentorom szavai jutnak eszembe: „Fiam, faanyagot nem rontunk el!” Egy kicsit ízesebben fogalmazott, de a tanácsot egy életre megjegyeztem. Amikor a véső rosszul állt a kezemben, vagy nem szálirányba húztam meg a kést, rögtön szóvá tette. Béla bácsi, jóllehet igazi barátjának tekintett, de a szigorából nem engedett. Nem siettünk, mindennek megadtuk a módját. Ebédidőben finom elemózsia is került az asztalra. A kezemet vízhólyagok borították, de ezeket a fájdalmakat feledtette az elkészült hangszer élménye: leírhatatlan, amikor az ember kézbe veszi az alkotását, és megszólaltatja. Ezt a hegedűt bátran oda merem tenni egy másik, napjainkban készített mesterhegedű mellé. A szakember nyilván észreveszi, hogy nem a százötvenedik munkám, de a lelkesedést is láthatja kidolgozásában.

Egyszer, édesapjának köszönhetően, járhattam a műhelyében. A gazdag gyűjteményéből utólag milyen hangszerekre hívná fel a figyelmemet?

A hegedűk nagy száma kicsit csalóka, mivel nagyon sokat viszek belőlük haza, Kárpátaljára, azokat a fiatal tehetségeknek szánom. Itt-ott, vásárokban akadok rájuk, ezután gondos munkával „rendbe rakom”, s a gyerkőcök kezébe adom. Természetesen, ha valaki komolyabb hangszerre vágyik, abban is tudok tanáccsal élni. Egy hegedű megvétele egyébként nagy körültekintést igényel. Elvem, hogy mielőtt az eladó és a vevő egymás tenyerébe csap, az új tulajdonos legalább egy hónapig ismerkedjen a hangszerrel, szokjanak össze. Az anyagiak intézésébe már nem folyok bele. A gyűjteményem másik részében magyar hegedűk szerepelnek. Nemessányi- és Schweitzer-darab még hiányzik a palettáról, de ezek egyrészt drága hangszerek, másrészt a tulajdonosaik féltékenyen őrzik azokat. Viszont büszke vagyok a Bárány-hegedűmre.

Kérem, mutassa be!

Bárány Dezső neve fogalom a szakmában. A századforduló elején egy amerikai műgyűjtő üzletember összegyűjtötte a kor legtehetségesebb mestereit, utána elhozta a világ legjobb hangszereit, és kópiát csináltatott róluk. A mesterek – köztük Bárány Dezső – kitettek magukért, később már a szakemberek sem tudták megkülönböztetni az eredetiktől a másolatokat. Az én hegedűmbe egy Bergonzi-címke van beragasztva, s mikor cremonai barátomnak, Morassi mesternek megmutattam, elmondta, hogy nyugodt szívvel kiadhatná rá a tanúsítványt. A kópia egykor Falvay Attila hegedűművész birtokában volt, akkor vált meg tőle, amikor megkapta az állami tulajdonban lévő Antonio Stradivari 1731 „Hamma” hangszert. Egy másik neves darabot Gabriel Lemböck készített. Mind az osztrákok, mind a magyarok a sajátjuknak tartják: a mester Pest-Budán született, s pályája Bécsben teljesedett ki a 19. század közepén. A Monarchiában egyébként nagyon hatottak egymásra a különböző iskolák, legyenek azok Pesten, Bécsben vagy Prágában. Egy kicsit később, de az említett mesterek szellemében készült Spiegel-hegedűm, ilyen darabon játszott a híres prímás, Boros Lajos is.

A nevet vagy a minőséget kell a szakmában megfizetni?

A magyar hegedűk hírverése különbözik az olaszokétól, pedig a munka mennyiségében és minőségében is azonos. Egy bizonyos szint után a nevet fizetjük meg. Tegyünk például egymás mellé az 1800-as évekből egy olasz, francia, cseh vagy magyar munkát. Talán könnyebb felismerni minden ország hangszereinek a hangkarakterét, viszont árkategóriájuk igencsak különbözik egymástól. Ha függöny mögött szólaltatná meg ezeket egy művész, messze nem biztos, hogy a vaktesztelésen az ár alapján kialakított sorrend igazolódna be. Bebizonyosodott, hogy egy bizonyos szint után már nem beszélhetünk hangszerekről, hanem inkább műkincsekről, s azoknak pedig ára van.

Megosztaná egy álmát velünk?

Reménykedem, hogy egyszer egy Nemessányi Sámuel-mesterhegedűnek lehetek büszke tulajdonosa.