Bátorságból jeles

Bánfalvy Ágnest, derékig érő két hajfonata miatt sokan esetlen bakfisnak hitték, pedig akkor már a Vígszínház diplomás színésznője volt, ahol Presser Gábor Szilvavacsora című dalát vitte nagy sikerre a Jó estét nyár, jó estét szerelem című, Marton László rendezte darabban. Később a Mafilm színésztársulatának a tagja lett, majd párizsi megállóval előbb New York, utána pedig Los Angeles felé vette az irányt. 1984-től 1994-ig élt Kaliforniában, ahol jól megalapozott angoltudásának köszönhetően tanári állást vállalt a Los Angeles-i állami egyetemen, miközben filmezett és rendezett is. 

Bátor színésznő, aki nem fél az ismeretlentől, sőt, abból merít inspirációt. Hallotta is már sokszor a pályája során: „Te aztán bátor lány vagy!” A semmibe ugrott, amikor eljött a Vígszínháztól, a bizonytalant vállalta be, amikor nekivágott Amerikának; és abban sem lehetett biztos, hogy itthon majd minden pardon nélkül vissza tud állni abba a sorba, amelyből annak idején kilépett.

„Külföldön tapasztaltam meg: krízishelyzetben sosem veszítem el a fejemet. Ha dönteni kell, nem tétovázom, arra a bizonyos belső hangra hallgatok. Vagyis háló nélkül ugrok. Olyankor sok mindent el kell engednie az embernek. Érdekes módon velem mindig akkor történtek nagy csodák, amikor azt mondtam magamban: Istenem, innen már nincs tovább!”

A Vígszínházban nagy mesterek irányították, egy nap aztán mégis elengedték. Kellett a hely – az ő helye – egy másik színésznőnek. Egy egészen más küllemű, más habitusú, más típusú pályatársnőjének.

„Bevallom, akkor egy kicsit megijedtem, de már akkor is nagy mázlim volt. A Dóra jelenti című film utószinkronjai folytak, amikor Bán Róbert, a film rendezője látta rajtam, hogy baj van. Közölte is velem ott, helyben, hogy az akkor alakuló Mafilm társulatába szeretettel várnak. Másnap már alá is írtam a szerződést. Ez is olyan csoda volt, amelyen utólag álmélkodtam. Jól lépegettem, soha nem éreztem magam légüres térben.”

Párizsban sem nézelődött sokáig. Három hétig tartó turistáskodás után már kamera előtt állt. Ráadásul olyan partnerekkel, mint Michel Piccoli, Hanna Schygulla és Isabelle Huppert. 

„Elmentem egy próbafelvételre Godard-hoz, és két héttel később már tudtam, hogy játszani fogok nála. Azóta sem jöttem rá, mit művelhettem, mit látott meg bennem, de a válogatás második fordulója után azt mondta: – Dupla gázsit a magyar lánynak! – Ő, a hatvanas évek francia új hullámának legendás alakja és én, a számára teljesen idegen kelet-európai színésznő, akinek a kezében a Mephisto jelentette a filmes útlevelet. Godard nemcsak rendezőként és újítóként fantasztikus, magánemberként is kivételes személy. Mindennap a színészeivel együtt nézte meg a felvett anyagot, igazi műhelymunka folyt nála. A partnereim szemében teljesen ismeretlen valaki voltam, mégis azonnal befogadtak. Kíváncsiak voltak rám, kérdezgettek, közvetlenül viselkedtek. Úgy vigyáztak rám, mint egy bimbózó kis virágra. Hanna Schygullát sokan kemény német nőnek gondolják. A reggelinél mindig kérte, hogy mellette üljek. Isabelle Huppert sem az a zárkózott, befelé forduló ember, akinek látszik. Vele is egy hullámhosszon voltunk, sokat társalogtunk. Godard nem is tűrte, ha valaki kilógott a csapatból. Ki akart próbálni egy jelenetet az egyik francia színésznővel, aki felkapta a zongorán fekvő ballonkabátot. – Az az enyém, tedd le! – szólt rá a tengerentúli kolléganő, aki szintén szerepelt volna a filmben. Mi meglepődve néztünk egy nagyot, a francia lány rögtön elnézést kért tőle, Godard pedig csak annyit mondott: – Mivel én vagyok a film producere, kifizetem a gázsidat és a repülőjegyedet, és már indulhatsz is haza. Köszönjük, hogy itt voltál.– A forgatást megelőző első összejövetelen hosszasan beszélt a filmről. Utána odalépett hozzám, és azt mondta: – Te ugye semmit nem értettél ebből?! Elnézést kérek, hogy ilyen sokáig szövegeltem. – Még ehhez is volt érzéke. Mi ketten aztán kevert nyelven társalogtunk. Angolul és kézzel-lábbal.”

Hogy miért nem maradt végül Párizsban?

„Ezt Godard is megkérdezte tőlem, hiszen a Passion bemutatója után jó eséllyel pályázhattam volna újabb francia filmszerepekre. Csakhogy én Amerikába akartam menni. – Kár! – mondta. – Ilyen típusú színésznő, mint te, nincs a franciák között. – De marasztalhatott volna bármivel, valami azt súgta, nem állhatok meg az utamon, mennem kell tovább. Ingrid Bergman is azt mondta: minden színész fejében ott van Hollywood, ha akarja, ha nem. Nagyon érdekes dolog ez. Garas Dezsővel forgattam a Kíséret Lublónban. Mesélte, hogy amikor ő járt a színművészetire, megkérdezte tőle az egyik mestere, hogy ki akar hollywoodi sztár lenni. Mindenki szerényen behúzta a nyakát. Mire a tanár: – Mit kezdjek magukkal, ha nincs semmi önbizalmuk? Mit keresnek ezen a pályán?”

New Yorkban, ahol Godard rendezése elnyerte a filmkritikusok díját, Bánfalvy Ágnes két évet töltött, felvették ugyanis a Columbia Egyetem angol tagozatára, majd továbbutazott Los Angelesbe, ahol nyolc évig maradt. Itthonról, miután végleg hazaköltözött, többször visszament. Hol filmbemutatóra, hol baráti látogatásra, vagy éppen a fiának, a ma már huszonhat éves Olivérnek akarta megmutatni azt a közeget, amely annak idején befogadta. Voltak évek, amikor két-három hónapot is kint töltöttek. Amióta pedig Kelet-Európában forog nem egy amerikai produkció, Budapesten is megtalálják a kinti producerek. Ennek köszönhetően itthon is több amerikai filmben kapott már szerepet. Például Brad Pitt és Robert Redford mellett a Kémjátszmában. De forgatott már együtt Jude Law-val és Mila Kunisszal is.

„Valóban sok mindenre kapható vagyok. Ha az új-zélandi dzsungelbe hívnának, vagy egy litván filmbe, amelyben litvánul kellene beszélnem, akkor is igent mondanék. Én úgy állok az élethez, hogy amit felkínál, azt örömmel elfogadom. Pályám első éveiben Bulla Elmával, Dajka Margittal, Páger Antallal, Darvas Ivánnal is dolgozhattam. Irgalmatlan nagy szerencsém volt, hogy ilyen csodálatos színészekkel kerültem közvetlen kapcsolatba. Mint egy kis hörcsögöt kivettek a dobozból, és szeretgettek. Talán azért volt ez így, mert látták rajtam, hogy soha nem tolakszom, nem helyezkedem, és hallgattam rájuk. Értékeltem minden észrevételüket. Boldog voltam, hogy szóba álltak velem. Nem reklámból mondom, de már tudom: színészetet színészektől lehet tanulni, és nem a rendezőktől. Csak a színész tudja, hogyan, a rendező megmondja, hogy mit. A próbák során sokáig szöszölök a szereppel. Sokak szemében úgy tűnhet, nem tudok elindulni, nem látom az irányt, vagy eltévedtem a sűrűben, csakhogy én figyelek. Lesem a kollégáimat, hogy ők mit csinálnak, milyen stílust követnek, hogy ahhoz illeszkedjek, hiszen előbb-utóbb közös jelenetben leszünk. A bemutatóhoz közeledve aztán elcsodálkoznak rajtam, hogy eddig botladozott, most meg hol tart már az Ági! Műsorozni, okoskodni, másokat stresszelni nem szoktam. Szépen, átgondoltan, lépésről lépesre haladok előre. Soha nem adom fel. Szükségem van arra a tudatra, hogy minden előadáson megugorjam azt a magasságot, amelyet kitűztem magam elé. A színpadon sosem látni rajtam, ha izgulok. Apám is, anyám is ilyen volt. Az ő arcukról sem lehetett leolvasni, hogy izgultak valami miatt. A legnagyobb krízishelyzetben is nyugodtak, higgadtak maradtak. Akkor nem szabad kiengedni, észnél kell lenni, mondták.”

Visszatérve a bátorságára: előbb az extrém sportokról faggatom. Búvárkodni soha nem szokott, bungee jumping kizárva, a sárkányrepülő szóba sem jöhet.

„A szüleim, az egész családom imádták, imádják a vizet. Mindkét nővérem vizes, úszásban, kajakozásban egymással versengtek. Én nem. Félek a természetes vizektől. A horvát tengerpartot is csak ott szeretem, ahol le tudok állni, érzem a köveket a lábam alatt, látom, mi van lent. A Balaton sekély vizéből is inkább úszva jövök ki, mert még a hínártól is irtózom. A medence más. Abban önfeledtem lubickolok. Apu vitt mindenhova gyerekkoromban, de a korcsolyánál és a biciklinél leragadtam. Az ugrókötelet látni sem akarom. Tériszonyom van. Még egy körfolyosós házban is rettegek, nehogy kiszakadjon a korlát. Egerben felmentem a minaretbe, de ott is csak az járt a fejemben, hogy leesek. A sárkányrepülőt sem nekem találták ki, az tuti.”

De hogyan jött akkor a vitorlásrepülés? – kérdezem.

„Azt imádom. Tizenöt éves koromban nyaranta kibicikliztem a repülőtérre, ami Zuglóból nem kis távolság, hogy lássam a fel- és leszálló gépeket! Teljesen rabul ejtettek. Még ma is szívesen beállnék, vagy inkább beülnék a pilóták és a légikisasszonyok közé. Nagyon izgalmas helyzet lehet az fent, a magasban, ég és föld között. Szentpétervár felé tartva egyszer viharba került a gépünk. Ügyes volt a kapitány, gyorsan lehozta. Sikoltoztunk örömünkben, olyan boldogok voltunk. A vitorlásrepülés régi álmom volt. Egy kedves házaspárral mentünk el először repülni. Csaba, a férjem két perc után azt mondta, köszöni, neki elég, ki akar szállni. Én meg arra gondoltam, akkor most derüljön ki, hogy én csak álmodozni tudok erről, vagy megyek, nem félek, nem fogom összetojni magamat. Ott ült mellettem az oktató, tanított, mondta, hogy mit kell csinálnom, egyszer csak közölte velem, hogy: – Már húsz perce te vezeted a gépet! – Teljesen odavoltam magamtól és attól, hogy milyen csodás érzés repülni, és hogy nekem ehhez is van érzékem. Annak dacára, hogy csak automata kocsit tudok vezetni, a botváltót nem jól kezelem. Megpróbáltam, nem ment. A vitorlásrepülésnél pedig mindent élveztem. Valahogy tudtam, mikor mit kell tennem. Nincsenek vele komolyabb terveim, nekem elég évente egyszer felszállni, természetesen oktató társaságában, de akkor is boldog vagyok. Az életben sincsenek nagy igényeim. Nem élek nagylábon, nem vágyom luxuscikkekre, de ez a picurka belefér.”

Szabó Magda születésének 100. évfordulója alkalmából másfajta öröm érte. Több helyre hívták, hogy meséljen a kiváló írónőről, ő pedig boldogan idézte fel közös beszélgetéseiket.

„Örülök, hogy pici része lehetek az ő csodálatos munkásságának. Ha Tasi Géza, az írónő keresztfia hív, hogy tartsak vele egy-egy találkozóra, mindig szívesen megyek. Két hasznos dolgot mondott Szabó Magda. Egy: imádta írni Torma Piroskát, de ahogy én eljátszottam, az neki tormissimo volt. Kettő: televíziós riport készült velünk, abban mondta: – Tudod, Ági, te különleges színésznő vagy, neked különleges dolgokat kell csinálnod. – Ezzel mindent helyre tett a lelkemben, minden kételyemet eloszlatta, mert megnyugtatott, hogy jól döntöttem, amikor ezt a pályát választottam.”

És még valami, amit fontosnak tart elmondani: édesapja révén nagyon erős kötődést érez Garamszentgyörgy iránt.

„Nem tudom, hányadik unokatestvérem, Gituka Szlovákiában él, azon a tájon, ahol az édesapám is otthon érezte magát. El is terveztük most a férjemmel és a fiammal, hogy idén nyáron bejárjuk a környéket. Természetesen Gituka lesz az útikalauzunk.”