Bartók Imre: Aldika

Háromnaponként megyek közértbe, sál, sapka, gázmaszk. Ha nem tudnám, észre se venném, mi van. Az utca egyfajta fordított tikkun élményét nyújtja – ha a napok végén a Megváltó egy egészen kis változtatással teszi helyre a világot, akkor, logikus, a fordítottja is éppúgy igaz, és a nagy Meggátló is csupán imitt-amott ront az egyébként sem feltétlenül derűs összképen, hogy kivájja a földből a Siralomnak Völgyét. Az utcán talán nem tűnne fel a maszk sem, divatkellék. Aldikában viszont már tapintható a változás. Nem arról a tömény, félig alvadt feszültségről van szó, amire talán számít az ember, ellenkezőleg, inkább valami előemberi oldottságról, ami most mégis zavarba ejt. Korábban elég volt elvenni egy-két almát, ma már mindenki a szabadrablás mámorában válogat. Nem megróni akarom polgártársaimat, a többség még nagyjából értelmezhető porciókban vásárol (bár a kassza előtt és után szokatlan végösszegek ütik meg a fülem, huszonkilencezer-háromszáznegyvenöt forint, harminchétezer-százhetven forint stb.), mégis, a Szükség Szelleme eltérítette a fogyasztóikat ismert röppályájukról, és az önfenntartási kényszerek megfosztják őket a költekezés gyönyörétől. Szomorú ez, de talán szükségszerű is.

Ráadásul az egész történet különleges gasztronómiai közjátékokkal tarkított. Először megszólalt a Magyar Broilerszövetség (amelynek elnöke mellesleg egy bárány). Aztán Dr. Phil. Hab. Fő. Tszt. adott kétséges higiéniai javaslatokat a tojásaink ápolására. Ez utóbbi a lakosság szélesebb rétegeiben is lecsapódhatott, mert az egyébként gusztusos pizzás csigák előtt ácsorogva – egyfajta orosz rulett ez, ahogy próbálom felmérni, vajon melyik nincs még vastagon letüsszentve – mellettem két fiatal lány is erről beszélget.

– Már csak arra lennék kíváncsi, hogy Cili néni szerint, miután kiöltem belőlük a vírust, a szarrá hipózott tojásaimból rántottát vagy omlettet készítsek?

– Értelek – feleli a barátnő. – Én maradok a zsíros cipónál. – Ezzel egy bátor mozdulattal leveszi a vonatkozó tárgyat meredek kis tárolóegységéről. Vigyázz, nem csak zsír lesz abban, picim. Szemlencse nélkül is látom rajta a mázzá dermedt Covidot. Idáig csillog.

Hirtelen felém fordul. Észreveszi rajtam a megrökönyödést, úgyhogy hozzáteszi: – Nem kell aggódni.

Könnyekkel nem fertőz.

Így mindjárt más. A gyász öt stációja: tüsszentés, verejték, nyál, pisi, könny.
Kalóriákért jöttem le, és bölcsességekkel távozom. És hol van még a vége? Öt tonhalas pizza áll katonás rendben a bevásárlókocsimban, de belém nyilall, hogy a spenótos a jelen helyzetben sokkal inkább segíthet sikerrel felvennem a harcot a láthatatlan ellenséggel. Elindulok, hogy kicseréljem őket, de ahogy befordulok a hűtőkamrába, szembejön egy pap, a ruhájáról ismerem föl, itthon ilyeneket ritkán látni, főleg az Aldiban, ezek inkább a Szent Péter téren szoktak résztávozni, püspök lehet, érsek, who knows? Vagy egy tucat spenótossal egyensúlyozik a közlekedőfolyosón, az összeset elvitte. Kicsit durva, de beállok elé. Nagy-nagy empátiáról tesz tanúbizonyságot, hogy rögtön látja, mi a baj. Leállítja a pizzákat a kókusztejekre, és azt mondja:

– Kappadókiai Szent Bonifác szerint az angyaloknak nincs szemük, mert már a züllött világ puszta látványa is beszennyezné a belsejüket. A szem permeabilitása nemcsak ismeretelméleti, de erkölcstani problémát is jelent. Világos?

– Ühüm – felelem kissé bizonytalanul.

– Remek. Ellenben ezek az angyalok glória helyett pompás koronát viselnek, minthogy rászorulnak az emberi tekintetekre, amelyek előtt úrként jelennek meg. Az a bájos, és talán kvantummechanikailag is értelmezhető felvetés, mely szerint az angyali rend tagjai csupán egy pillanatig élnek, hogy az Úr dicsőségét zengjék, mielőtt megsemmisülnének őelőtte, Bonifácnál visszájára fordul! Az ő angyalai az emberi tekintetek előtt porladnak szét, mégpedig oly sebesen, hogy még hárfázni sincs idejük. Létük, akárcsak Angelus Silesius rózsája, céltalan.

– Nézze, nem tudna legalább egyről lemondani? – a pizzákra mutatok.

– Sajnos nem. A nővérek éhesek.

Ezzel felveszi a rakományát, és tovább egyensúlyozik a kassza felé. Van ebben valami visszavonhatatlan. Beáll a két lány mögé, és látom, hogy jól elbeszélgetnek egymással, természetesen tartva a távolságot. A gyóntatófülkék szuperfertőzők, be is zárt mindegyik, azóta nincs kihez beszélni. Elment az étvágyam, visszateszem a tonhalas pizzákat a helyükre, sőt kiszórok minden mást is a kocsimból, aztán a háztartási részlegről szerzek gyufát meg vécépapírt, és az egészet felgyújtom. Pillanatokon belül féltucatnyian csatlakoznak hozzám, a halomra dobálják a kosarukban levő élelmiszert, majd leborulnak a lángok előtt.

– Már látom, már látom! – mondja egy öltönyös férfi. – Megjelent nekem a lángokban!

Magukra hagyom őket, és a szabadidős szekció felé veszem az irányt. Sok jót el lehet mondani Aldikáról, de arra már szavak sincsenek, hogy még társasjátékokat is kapni. Veszek egy Monopolyt a gyereknek. Végül is, nem csak kenyérrel él az ember.

A tűzrakást időközben eloltották – az egyik eladó egyszerűen áthajtott rajta egy tisztítógéppel –, a világ legfrissebb szektájának tagjai most hamvat kennek az arcukra.

– Igen, még egy kicsit – mondja az öltönyös a társának. – Igen, oda is. Legyen olyan az alakja, mint egy gonosz terveket szövögető karfiolnak. Köszönöm. Örökké éljen a Sötét Úr!

– Éljen a Sötét Úr! – mormolják együtt.

Beállok a kassza előtti sorba. A püspök alighanem eltévedt, mert csak most ér be mögém. Gondolkozom, hogy sípcsonton rúgjam-e, de aztán leteszek róla. Sorra kerülök. A plexi mögött fiatal srác. Bezárt az egyetem, most itt gürizik. Talán mégis kenyérrel él az ember.

– Ötvenháromezer-ötszázkilencven lesz.

– Tessék? – kérdezem. – Miért ilyen drága a Monopoly?

– Nem a játék drága, a forint olcsó. Na, húzzon innen, a pap már türelmetlen.