Bartók diadalmas visszatérése

Gustáv Beláček (Kékszakállú) és Jolana Fogašová (Judit)Fotó: SNDHogy miért, azt Vladimír Zvara fogalmazta meg a nívós műsorfüzetben: „A zseniális zeneszerző közel áll hozzánk Szlovákiához fűződő kapcsolatai révén, azáltal, hogy Pozsonyban tanult és később szlovák népdalokat gyűjtött. Szívében a magyar hazafiság és a más nemzetek kultúrájának szeretete nem zárták ki egymást. Ebből a szempontból nem kis adósság terhel minket vele szemben, ha arra gondolunk, milyen langyos fogadtatásra talált nálunk a szlovák folklór terén végzett gyűjtő- és kutatómunkája, és milyen hosszú ideig tartott, amíg szlovák népdalgyűjteményének legalább egy része megjelent Szlovákiában. De mindenekelőtt Bartók művei a 20. századi közép-európai avantgárd – amely egyben a mi művészeti örökségünk is – termésének legjavához tartoznak. Ha tehát visszatérünk Bartókhoz, sok szempontból saját magunkhoz térünk vissza.”

Mivel a Bartók-est első részében bemutatásra került A fából faragott királyfiról tegnapi számunkban közöltünk részletes ismertetést, most csak az operáról szólunk.

Nem könnyű feladattal kellett megbirkóznia Martin Bendik rendezőnek, akinek Kassa és Besztercebánya után ez az első pozsonyi bemutatkozása. Érzékeltetni a dráma jelképes mondanivalóját, megtalálni a belső lelki cselekmény ábrázolásához a megfelelő vizuális eszközöket – rendezői lecke a javából. Mert a színpad bent van, a lélek mélyén, ez az a vár, melynek titkait hét ajtó rejti. Minden naturalisztikus elem kerülendő, a túlságos stilizálás azonban, amely néha már a kulcsot is fölöslegesnek tartja a maga tárgyi valóságában, célját tévesztett és zavaró. Az egyensúly megtalálása – ez itt a legfontosabb. Martin Bendik megállta a próbát, szimbólumai kifejezőek és érthetőek, dicséretes az a logikai következetesség, amelyet az egyes jelenetek, helyzetek kidolgozásában érvényesít. Színpadán minden a helyén van, semmi sem öncélú, mindennek megvan a maga funkciója. Bendik nem kíván Bartók ürügyén eredetieskedni és villogni, odaadóan, hatalmas affinitással szolgálja a mű alapgondolatát, ezért sikerült Bartók szellemiségéhez méltó előadást létrehoznia. S ha néhány részletmegoldása – a könnyek tava körül mozgó sok nőalak, a nem három, hanem kétszer három régi asszony, a sziklakert élővilágát megjelenítő, csillogó ezüstcipős lábak mozgatása – esetleg vitatható is, nem zavarja az egész mű szigorú következetességgel felépített logikai rendszerét. Koncepciójának megvalósítását hathatósan segítette a jelmez- és díszlettervező Molnár Zsuzsa és Alexandra Rusková stílusos színpadképe.

Örvendetes, hogy hallhattuk a prológust, amelyet gyakran kihagynak, pedig fontos funkciója van, a mű jelképes értelmére figyelmeztet: „Hol a színpad, kint-e vagy bent, Urak, Asszonyságok?” A süvítő szél és sejtelmes emberi hangfoszlányok közepette megszólaló költői bevezető – Dráfi Mátyás szuggesztív tolmácsolásában – egyszerre taszít bele a horrorhistória hátborzongató atmoszférájába.

Két fiatal művész, Jolana Fogašová és Gustáv Beláček énekelt a november 6-i bemutatón, mindkettő remek formában. Fogašová hangja nagy volumenű, telt, meleg, árnyalatokban gazdag, minden fekvésben kiegyenlített orgánum, a legexponáltabb magasságokban is teljes fénnyel, biztos intonációval szól. Ehhez az érzékien szép vocehoz illúziókeltő megjelenés és kifejező színészi játék társul. Sokat mozog ebben a cselekmény nélkülinek mondott darabban, a magyarországi Juditok általában statikusabbak szoktak lenni, mintha a Kékszakállú komor méltósága őket is visszafogottabbá tenné. Fogašová Juditja túlfűtött mozgékonysága ellenére sem hisztérikus femme fatale, hanem egészségesen kíváncsi fiatal teremtés, aki naivan hisz abban, hogy a szerelem mindenre feljogosít a szeretett lénnyel szemben.

A pozsonyi Kékszakállú nem fenségesen komor, inkább magányos és rezignált. Előre tudja, hogy mi következik, de még ébren tartja magában a remény halvány szikráját, amely egy utolsó próbára készteti. Beláček rokonszenves egyéniség, visszafogott játéka illik a figurához. Hangja szlávosan kormos, dús hang, minden regiszterben kiegyenlítetten, acélos fénnyel szól. A „Lásd, ez az én birodalmam” felemelő pillanattá vált tolmácsolásában.

A vokális és színészi mellett még egy hatalmas próbatétellel kellett szembenézniük az énekeseknek: meg kellett birkózniuk a magyar szöveggel. És derekasan megállták a próbát, akárcsak előttük Walter Berry, Christa Ludwig, Jessye Norman és mások. Le a kalappal a teljesítményük előtt!

Kovács János, a budapesti Magyar Állami Operaház főzeneigazgatója csodát tett a zenekarral, amely rég nem hallott színekkel, nagyszerű dinamikával szólal meg. Mintha kicserélték volna, lendülettel, teljes odaadással muzsikál, nyoma sincs a gyakran tapasztalt pongyolaságoknak, felülmúlja saját magát. Az ötödik ajtó a csúcspont, amikor nemcsak a színpadot árasztja el a vakító fény, árad, ragyog, izzik, szikrázik maga a muzsika is. De nincs egy pillanatnyi üresjárat, az első taktustól az utolsóig rendkívül koncentráltan játszik a zenekar, virtuóz módon idézi a madarak csapongó röptét, a sziklakert hangulatát, az ékszerek hidegen villódzó fényét. A sokféle szín, az aprólékos finomsággal kidolgozott részletek ellenére hatalmas, egységes tömbbé formálódik a mű.

Mű és előadók szerencsés találkozásának lehettünk tanúi, egy olyan produkciónak, amelyet a neves sztárokat megfizetni képes nagy nyugati operaházak is csak legjobb pillanataikban képesek nyújtani. Jó lenne, ha minél többen látnák.