Barát és egészséges bolygó is kell

A szóban forgó könyvnek van egy fontos előzménye a magyar könyv-piacon. Az Ami a szívedet nyomja című kötetet 1975-ben adták ki első alkalommal, svéd költők gyerekverseit tartalmazta, melyeket Tótfalusi István válogatott és fordított. És bár ez a kötet rendkívül népszerű volt évtizedeken át a magyar könyvpiacon, kiadásait generációk olvasták (legutóbb a Móra Könyvkiadó adta ki 2011-ben), skandináv szerzők tollából származó gyerekversek magyar fordításban azóta nem jelentek meg – egészen mostanáig.

Tótfalusi István kötete három svéd költőnő verseit gyűjtötte csokorba. Ezek a versek a hatvanas évek vége felé keletkeztek, tehát már több, mint ötven évesek. A Móra Kiadó gondozásában idén megjelent Szólj, ha kell egy barát néhány tekintetben különbözik a Tótfalusi-féle kötettől. Fordítója Patat Bence volt, aki válogatta is a verseket, és aki egyébként a kortárs észak-európai irodalom egyik legfontosabb műfordítója (többek között olyan szerzők magyar hangja, mint Karl Ove Knausgaard és Jón Kalman Stefánsson). A kötet, amiről most írunk, egyrészt tehát azt térképezi fel, hogy a műfaj keretein belül mi minden történt az eltelt évtizedek alatt. Másrészt, Tótfalusi István kötetéhez képest Patat Bence jóval nagyobb régióból merít – a svéd szerzők versei mellett norvég, dán, izlandi és feröeri költők alkotásait is olvashatjuk a könyvecskében. Ősszesen tizenhat szerzőtől olvashatunk verseket – itt érdemes kiemelni, hogy ilyen kaliberű gyerekvers-antológia Skandináviában sem jelent meg.

A két kötet alapelveit illetően azonban párhuzamot lehet vonni. Tótfalusi Istvánhoz hasonlóan Patat Bence is olyan verseket válogatott, melyekben a gyerekek szempontja érvényesül, tehát ahol a szerző a gyerekek nyelvén, a gyerekek nézőpontjából mesél – szintén gyerekeknek. Az 1975-ös válogatást jellemző finom humor is jelen van – mégpedig olyan típusú humor, amelyet a felnőtt olvasó is szórakoztatónak fog találni. Ez pedig nem elhanyagolható szempont, hiszen a gyerek-irodalom ideális esetben a szülő számára is élvezetes. Bár a Móra Kiadó a hatéves korosztály felettinek ajánlja a kötetet, tehát azoknak, akik már maguk megbirkóznak az olvasással, miért is ne vehetnénk mi is kézbe, vagy szórakozhatnánk a gyerkőcökkel egy közös esti olvasás keretén belül?

A verseket tematikus blokkokba rendezve olvashatjuk. Kiderül, hogy gyerekhangon is lehet gyönyörű metaforákat alkotni a barátságról: „Gyere ugróiskolázni, ki a világűrbe! / Senki sem figyel, hogy felszállunk a fellegekbe. / Még alszanak az emberek, a párnájukra dűlve, / Tejútunkon együtt szökdelünk – a végtelenbe” (Christian Løchstøer: Krétavonalak a világűrben). Olvashatunk olyan verseket, melyekben a gyerek és a felnőttek viszonya válik kulcsfontosságúvá – vagyis, pontosabban mondva, a gyerekek igyekezete, hogy megértsék a felnőttek gyakran keszekusza, zűrzavaros világát. Közben lassan ráébredünk, hogy maguk a felnőttek sem annyira különböznek a gyerekektől, mint ahogy az elsőre tűnhet, csak mondjuk épp „megteszik mindazt / amit én nem tehetek meg,” és különben is, „a felnőttek talán / csak nagy gyerekek, akik / maguk dönthetnek mindenről” (Ruth Lillegraven: Felnőttek). Ami az emberközti kapcsolatainkat illeti, felmerül az is, hogy társadalmainkban jelentős változások mennek végbe ezen a téren, melyek a családtagok közti viszonyokat is érintik, hiszen „A nagymamák kevesebb zoknit kötnek, mint régen,” helyette azonban „magassarkú cipőben tipegnek” és „bulit szerveznek a virgonc barátnőiknek” (Aðalsteinn Ásberg Sigurðsson: Változó idők).

A kötet gyerekhangjai meglehetősen szókimondó figurák. Olyan dolgokat is megfogalmaznak, amelyek – a gyerekirodalom terén legalábbis – általában tabunak szoktak számítani. Ilyen például az, hogy milyen érzés lehet, amikor valakit azért csúfolnak, mert túlsúlyos, és ezért szégyenében az evésbe menekül (Thornstein Thomsen: Dagi Filip ördögi köre). A kötetet olvasva azt is tudatosítjuk, hogy a halál témáját nem hallgathatjuk el a gyerekek elől, hiszen a gyerekek természetüktől fogva kíváncsiak és foglalkoztatja őket a halál gondolata. Sőt, arra is ügyesen ráéreznek, hogy a halál kérdése összekapcsolható az idő múlásával, hiszen a felnőttek „megöregszenek. / Aztán meghalnak. És nem öregszenek tovább,” bár az is bizonyos, hogy gyerekperspektívából az idő máshogyan folyik: „De velem minden rendben. / Én folyamatosan csak növök és növök. Egyre okosabb és okosabb leszek” (Finn Øglænd: Rettenetes, hogy megy az idő).

Ha már a kevéssé vitatott témáknál tartunk, érdemes megemlíteni, hogy a környezetvédelem kérdése már Tótfalusi-féle válogatáskötetben is jelen volt. Az, hogy a svéd irodalom – ráadásul a gyerekirodalom – már a hatvanas években foglalkozik az emberi tevékenység környezetre gyakorolt negatív hatásaival, figyelemre méltó tény – hadd jegyezzük meg, a magyar irodalom ma is csupán marginális témaként foglalkozik a kérdéssel. Ennek fényében nyilván annak hátterét is jobban megérthetjük, hogy az északi országok miért járnak a környezetvédelmi aktivizmus élén. Ahogy arról a mostani válogatáskötet árulkodik, a hatvanas évek óta pedig a téma újabb és újabb vetületei jelentek meg a skandináv irodalomban. Van, ahol a gyereknarrátor a bolygó magányáról gondolkodik, a leginkább szívszorító hangnem azonban az, amely egy generáció teljes frusztráltságáról árulkodik – a generációé, akinek a jövőjét az előzők már tönkretették. „De tulajdonképpen / mi van rendben?” – kérdezi egy srác a matektanárától (Thorstein Thomsen: Rendben van). Érdemes hosszabban idézni a vers sorait, hogy érezzük, milyen súlyossággal jelenik meg a téma az esetünkben épp dán szerző tollából származó gyerekirodalomban: „Az atomrakéták / a tengeralattjárókon, / amelyek az algák között úszva / ijesztgetik a halakat? . . . Vagy a sok szennyezés, / az rendben van? / Esetleg a kihalóban lévő bálnák? . . . Csak úgy kérdezem, / mondja Nagy Nick, / azzal csendben visszaül a helyére.”

Szólj, ha kell egy barát: Kortárs skandináv gyerekversek. Fordította Patat Bence, illusztrálta Schall Eszter. Móra Könyvkiadó, 2023