Bálnavadászat a mindenség méhében

„A víz útjának nincs kezdete és vége…” – veszi fel a fonalat a családapa, Jake Sully (Sam Worthington), és bár kezdete még csak-csak, lezárása biztosan nincs e vad vízivilági wes- ternnek. Legalábbis a 190+ percnyi játékidő nem erről tanúskodik. S e hitbéli meggyőződésemben a beígért folytatások sem cáfolnak… A családi cselekmény szerint nyurga lélektestvéreink, a na'vik hihetetlen famíliája ezúttal bosszúhadjárat elől menekül a metkayinák közé, bár sztoriról és karakterekről feleslegesen szólnék. Az előbbivel hiába vesződött a forgatókönyvírói kvintett, azt az előzetes el- és lelőtte, utóbbiak mélységével meg nem is bajlódhattak túl sokat. A lényeg egyébként is a mondanivaló. Micsoda üzenet! Dicséretes. Lenne, ha nem egy filmipari monstrum prédikálna az ökológiai lábnyomunkról (greenwashing?).

Akad itt más is: erdőirtás, gyilkosbálna-vadászat, háború... És bosszú. Szemet-szemért, uszonyt kar(d)ért. Minden idők talán legdrágábban elkészített mozgóképszínházában valamennyi ce(n)t megsérül: a csobbanó cselekményre majd' 400 000 000 dollárt költöttek. A színpompás CGI-mesevilág szemkápráztató, magával ragadó élmény. Igazi, feneketlen, határtalan IMAX-óceán. S talán ez volt a legnagyobb gyengeségük: a történet helyett alkalmazott technika, mi több: technológia! A precíz, ámbár elhasznált alapötletek újabb újvilági újhullámot teremthetnek ugyan – a látvány is önmagáért beszél –, ahhoz viszont egyik sem ér fel, hogy igazán nagy filmmé emeljék A víz útját. A mindenség méhében zajló digitális karnevál szinte mindent elnyom, amitől egyedi lehetne e méregdrága ökodráma. Sebaj, a zavaros disztópia, a lebegtetett, majd elvarratlan, kusza sztoriszálak és a nem is váratlan, inkább következetlen fordulatok megágyazhatnak egy (három!?) felvizezett (lefagyasztott, jégvilágban játszódó és látszódó) folytatásnak. A neonvízen csillanó effektparádét talán a kritikustomeg.org szenszeje, Ugor papa jellemezte legtalálóbban: „a giccs határáig srófolt érzelmi vihar.” Érteni vélem, hogy itt „a mágia tudományos alapokon nyugszik, és a digitális leképezés sem önjáró varázslat”, de a gyermekded párbeszédek és a technológiai demonstráció még Ryan Goslingot is kiakasztaná! Megnyugtatásunkra Sepsi László siet, szerinte „a hálózatelmélettel és biológiával racionalizált panteizmusnak (…) köszönhetően minden apró részlet a helyére” kerülhet.

Egy műszaki alakulat kezei közt biztosan, a legutóbbi operatőri munka is kifizetődőnek bizonyult, mi több, Oscar-díjat ért… A Pandora planéta szelencéjéből pattintott képi effektusok és a látványtervezés ismét tarolni fog a promóciós büdzséből bőven támogatott díjszezonban. A (re)cenzorok és rajongók elalélhatnak a magasabb képkockasebességgel (HFR) vetített speciális trükkfelvételeken, a 3 és/vagy 4D pedig ablak lehet a valóságra. Míg a magasabb képkockaszám át is törheti az üveget, addig Simon Franglen kompozíciói a hallójáratainkat tömítik. A természet kód(ny)elvének feltöltésével.

E grandiózus űr-természetfilm moziélményként maradandót nyújthat ugyan – mozgókép-történelmi jelentősége megkerülhetetlen –, filmművészetként viszont középszerű. Combos sportprodukcióként teljesítménydiagnosztikai laborban vetíthető, az alábbi jelszavakkal: gyorsabban, mélyebbre, erősebben!

Kaszás Dávid