Balladák a világégésről

Megszaporodtak a viták arról, hogy mikor is ért véget a második világháború, s ennél is nagyobb vitákat vált ki, hogy felszabadultunk-e akkoriban, vagy egy újabb megszállás vette kezdetét. Fecseg a felszín, hallgat a mély. A hetvenes-nyolcvanas években számtalan szovjet filmet láthattunk, sematikus öblítéssel, a kilencvenes években pedig jöttek az amerikai sémák, mint a Ryan közlegény megmentése, nem beszélve a holokausztot feldolgozó filmek egész soráról, olyan kultuszfilmekkel, mint a Schindler listája, A zongorista vagy legutóbb a Kertész Imre regényéből készült Sorstalanság. Bár nálam az első helyen még mindig Gyöngyössy Imre és Kabay Barna Jób lázadása című filmje van Zenthe Ferenc és Temessy Hédi kongeniális játékával.

A napokban orosz filmhetet tartottak a pozsonyi Tatra moziban, ahol tíz második világháborús tematikájú filmet mutattak be. Volt köztük néhány igazi klasszikus is, s láthattuk a legutóbbi évek már más szemszögből készült, a hősiesség pózát ledobó, néha iróniába hajló darabjait is, mint a Mostohatestvérem, Frankenstein című Valerij Todorovszkij-opust, amely 2004-ben készült. Valaha évente láthattuk a magyar és a csehszlovák tévécsatornák valamelyikén a Szállnak a darvakat, a Ballada a katonárólt, az Iván gyermekkorát, a Csendesek a hajnalokat vagy az utolsó szovjet korszakban készült háborús alkotást, Elem Klimov monumentális freskóját, a Jöjj és lásd-ot, amelyet 1985-ben álmodott filmvászonra.

Szovjet propaganda ide vagy oda, ezek a filmek komoly értéket képviseltek. Az 1957-ben készült Szállnak a darvak és annak főszereplője, Tatjana Szamojlova játéka nemzedékek meghatározó élménye – 1958-ban Arany Pálmát kapott Cannes-ban.

1959-ben készült a Ballada a katonáról, amely ifjúsági díjat kapott Cannes-ban, s a német tank elől lejtmenetben menekülő katona képe bejárta a világot. Ebben az évben készült Mihail Solohov elbeszéléséből az Emberi sors Szergej Bondarcsuk rendezésében: a németországi fogságból hazatérő, mindenkijét elvesztő Andrej Szokolov összetalálkozik egy árvagyerekkel, s a fiává fogadja. Hamis pátoszok nélkül, szívbemarkolóan szól.

Andrej Tarkovszkij 1962-es, első filmje volt az Iván gyerekkora, amelyet Bogomolov kisregényéből készített – Velencében Arany Oroszlán díjat kapott.

Életem egyik első nagy filmélménye volt az 1972-ben készült Csendesek a hajnalok, amelyet Borisz Vasziljev színdarabjából forgatott Sztanyiszlav Rosztockij. Még a háború teremtette különleges helyzetek között is rendkívüli az, hogy hat fiatal katonalány egy őrmester vezetésével győzedelmeskedjen tizenhat különlegesen kiképzett német katona felett. Az író nem emberfeletti hősöket ábrázol, hanem gyermekkorukból alig kinőtt lányokat. Még a csizmát sem tudják rendesen felhúzni, a puska úgy áll a kezükben, mint a főzőkanál, és sírnak, ha ölniük kell. Nem „született” és nem „tanult” katonák. Bevetésre kell indulniuk. Megütközni a németekkel, mocsáron, erdőn, bizonytalanságon kell keresztülverekedniük magukat, előre nem látható helyzetekbe kerülnek. Mégis hősök, mert megértik, „miért kell tizenkilenc évesen meghalni”. Az epikus történet drámai példázattá és tragikus rekviemmé emeli a fiatal lányok erőszakkal félbeszakított élettörténetét. Két éve a Békés Megyei Jókai Színház is bemutatta a drámát.

„És Nátánael így szólt neki: Názáretből támadhat-e valami jó? Fülöp így válaszolt neki: Jöjj és lásd meg! (János 1, 46)” – 628 belorusz falut égettek fel mindenestül a náci hordák 1943-ban. Egy alig kamasz fiatalember szemével látjuk a világot Elem Klimov Jöjj és lásd című mozgóképében. Ez az a film, amelyet nem lehet pattogtatott kukorica ropogtatása mellett végignézni. Meglepődtem, hogy a Tatra moziban szinte telt házzal vetítették, s zömével fiatalok nézték a filmet.

A közszolgálati tévék már nem szentelnek ennyi figyelmet annak a ténynek, hogy hatvan éve ért véget a világtörténelem legpusztítóbb háborúja. Pedig ezen filmek bármelyike alkalmas volna arra, hogy legalább egy-két órára magunkba szálljunk, s figyelmeztessük önmagunkat: az, ami akkor történt, bárhol, bármikor megismétlődhet.