Bach szelleme köztünk járt

Johann Sebastian Bach hat csellószvitje valami olyasmi a csellistáknak, mint a zongoristáknak Chopin keringői – mindenkinek megvan a saját verziója, nincs két zenész, aki egyformán játszaná őket. Akkor válik valaki hangszerének igazi mesterévé, ha ezekkel a szvitekkel nemzetközi szakmai sikert arat (a magyarok közül ez legutóbb Perényi Miklósnak sikerült). 

A komponistaként is egyre elismertebb fiatal skót csellista, Peter Gregson viszont gondolt egy merészet, és átírta a szólóhangszerre kalibrált műveket hat csellóra. Úgy magyarázta ezt a „szentségtörést”, hogy háromdimenzióssá akarta tenni Bach festményszerű zenéjét, körbejárhatóvá, mint egy szobrot, hogy több szemszögből is láthatóvá váljanak. Bach Recomposed című lemeze tavaly ősszel jelent meg, idén pedig turnéra indult vele, de nem akárhogy. Minden országban öt – lehetőleg összeszokott – helyi csellista társaságában lép fel, hogy ily módon is népszerűsítse a különleges partitúrát, amelyet a kollégák e-mailben kapnak meg, önállóan készülnek, csak a fellépés napján próbálják össze a műsort Gregsonnal. Aki ráadásul atmoszferikus elektronikus alappal teszi még modernebbé a hangzást. Így történt ez Pozsonyban is. 

A koncertbeszámolót kezdjük azzal, hogy a Panenská utcai nagy evangélikus templom akusztikája egészen lenyűgöző. Sokkal több hangversenyt szervezhetnének ebben az impozáns épületben, jobban kihasználhatnák különleges adottságait. Csütörtökön a padsorok szépen megteltek, a közönség 70 százaléka fiatalokból állt, ami egyébként a Viva Musica! fesztivál szervezőinek egyik fő törekvése – trendivé tenni a komolyzenét a tizen-huszonévesek körében. A helyszín megvilágítása is modernre sikeredett, nemcsak az oltár előtti pódium kapott kékes-rózsaszín tónust, hanem az egész beltér. Gregson, aki a londoni Royal Albert Hallban is fellépett ezzel a műsorral, a koncertet követő lemezdedikáláson azt mondta, rég nem játszott ilyen hangulatos helyszínen. 

Bach első csellószvitjéből a prelúdiumot mindenki ismeri, rengeteg filmben hallhattuk, még reklámokban is felbukkant. Gregson talán épp ezért szinte hangmintaként kezelte a fő motívumot, mint valami DJ, vagy mint amikor a tű megakad a bakelitlemezen, és ugyanazt a pár taktust ismételgeti. A hatás frenetikus (ez a részlet a YouTube-on is meghallgatható a lemezről), bármelyik minimalista komponista joggal irigykedhet Gregsonra. Illetve Bachra. Ugyanez a repetitív megközelítés jellemzi az utolsó (Nr. 6 – D-dúr) szvitet is, azzal a különbséggel, hogy itt az aláúsztatott elektronika szépen megemeli, már-már az ambient felé tereli a hangzást. 

Nem az összes tételt dolgozta át Peter Gregson, a menüett legtöbbször kimaradt, a 3/4-es ütemű allemande szintén. A prelúdium azonban mind a hat szvitnél elhangzik, talán hogy egyszerűbben azonosíthatóak legyenek. Az öt vendégcselló szinte logikusnak tűnő aranzsmánban mintázza azt a bizonyos szobrot. Amikor Gregson egy adott szekvenciát ismételget, a többiek kibontják, árnyalják és aláfestik. Máskor épp ellenkezőleg: töredezetté teszik vagy ellenpontozzák a fő dallamot, mint amikor a szobrász egy szélesebb spaklival esik neki egy antik fejnek.

Felmerül a kérdés, vajon tetszene-e Bachnak ez a kiszélesített verzió, ha ott ülne az első sorban. Kockáztassuk meg, hogy igen. Sőt, talán nem is emlékezne már ezekre a csellószvitekre, amelyeket a zenetörténészek szerint valószínűleg egy udvari csellista számára írt, hogy az illető előtérbe kerülhessen a szalonban rendezett koncerteken. Ha nincs a 13 éves Pablo Casals, aki egy barcelonai antikváriumban megtalálja a kottákat, és tíz évvel később (1936 és 1939 között) prezentálja ezeket a műveket, a huszadik század összes csellistája szegényebb lenne. És persze mi is.