Az utolsó magyar zenei polihisztor

A nyolcvanas években a Hungaroton egyik vezetőjeként gyakran találkoztam a művésszel, figyelemmel kísértem annak a Bartók összkiadásnak a világkarrierjét, amelynek születésénél Kocsis meghatározó szerepet töltött be. Büszkék voltunk a Rachmaninov zongoraversenyek nemzetközi sikerére, a szólista Kocsis Zoltán volt, a művet a San Franciscó-i Szimfonikusokkal vette fel a Philips kiadó. Később ugyanezen kiadó gondozásában megjelent Debussy szóló zongoradarabok lemezére figyelt fel a zeneértő közvélemény. 1983-ban Fischer Ivánnal közösen megalapította a magyar zenei élet állóvizét alaposan felkavaró Budapesti Fesztiválzenekart. 1997-ben nevezik ki a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, akkori nevén a Magyar Állami Hangversenyzenekar főzeneigazgatójának. Koncertjei élményszámba mentek, mégis két momentum számomra meghatározó volt. 2009-ben részt vehettem Schönberg Mózes és Áron koncertszerű bemutatóján, a mű harmadik felvonását Kocsis komponálta meg a nagy osztrák szerző szellemében. Egy évre rá a Miskolci Operafesztiválon ismét történelmet írt, Richard Strauss Daphne című darabját támasztotta fel Csipkerózsika-álmából. 2008-ban interjút kértem tőle, nem fogtam ki jó napját, a művész nagyon feszült volt. Húsz percet ígért, s a kérdések nyomán elfeledkezett a „limitről”, s jó másfél óra múlva kísért ki. A beszélgetés közben az elhangzottakat a dolgozószobájában felállított zongorán illusztrálta, lelkesen magyarázott, s egy dedikált Debussy-lemezzel ajándékozott meg. A 2008-ban, az erdélyi Krónikában megjelent interjú csak egy részét tartalmazza az elhangzottaknak, de talán beavathatja az olvasót a háború utáni zenei nemzedék egyik legkiválóbb képviselője, az életének 65. évében múlt vasárnap elhunyt utolsó nagy magyar zenei polihisztor gondolkodásába. Szokolay Sándor, a kiváló magyar zeneszerző egy interjúban tökéletes hallású muzsikusként említi Kocsis Zoltánt, aki a legbonyolultabb orkesztrális anyag rétegeit is az utolsó hangig „áthallja”.  A Nemzeti Filharmonikus Zenekar nyolc évtizedes történetéből kinek az örökségét tartja a legbecsesebbeknek? Ferencsik János egyénisége évtizedeken keresztül meghatározó volt a zenekar életében. Nagyon sok jó előadás fűződik a nevéhez, komoly tradíciók kialakításában alkotott örökbecsűt. Például Richard Strauss Rózsalovagjának vagy Bartók Concertójának mai hangzását is neki köszönhetjük. Nyomot hagyott a zenekar szellemében, ha a jelenlegi együttes az előbb említett Bartók-műhöz nyúl, mindnyájan érezzük, hogy az ő tradícióját folytatjuk. Ferencsik halála után vendégjárással próbálták pótolni az űrt, nem nagy sikerrel. Szerencsére feltűnt az elődjéhez képest egy teljesen más stílust képviselő dirigens: Kobayashi Ken-Ichiro. A fiatal japán karnagy egyéniségében volt valami gigantomán, és inkább a nagyromantikus darabokat dirigálta. Ez tökéletesen megfelelt az Állami Hangversenyzenekar akkori érzésvilágának. Amikor 1998-ban Magyarországon először bemutattuk Schönberg Gurrelieder című nagyszabású posztromantikus művét, szinte alig kellett formálni, mivel a zenészek anyanyelvi szinten beszélték ezt a stílust. Manapság, Kobayashi távollétében divat bagatellizálni szerepét, én nem csatlakoznék e kórushoz, mert hiszem, hogy nagyon sokat kapott tőle a zenekar. Egy zongoristatársa megjelent könyvéből idézek: „Részben Ferencsik hibája, hogy a magyar zenekarok olyan mélyre süllyedtek. Kulcspozíciójánál fogva megakadályozhatta volna ezt a szakmai züllést…”. Eddig az idézet. Mi erről a véleménye? Alapjában véve egyetértek. Túl erős lenne Ferencsikre a mondás, hogy kiskakas volt a szemétdombon, és túl idealizáló, hogy titáni módon vette vállára a magyar zenei élet fontos ügyeit. Egy gerinces magyar úr volt, aki tehetségét nem arra használta, hogy megkönnyítse az életét, hanem produkciókat vezetett. Ferencsik, különösen munkásságának utolsó szakaszában elhanyagolta a próbákat, és az ő idejében terjedt el az a mondás, hogy „nem próbazenekar, hangversenyzenekar vagyunk”. Valahol a lelkem mélyén meg is értem. Amikor az ember századszor kerül szembe egyazon a problémával, akkor nem szívesen szembesül vele százegyedszer sem.  Minden zenekar folyton fejlődik, október 11-én jelen voltam Bartók: Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című művének előadásán. Ha időutazásra hívnám, és egy 62 évvel korábbi előadás hasonló műsorszámát ön vezényelte volna Somogyi László helyett, mivel találkozott volna? Az eltérést az együttesek felkészültségében látom, manapság jóval képzettebbek a zenészek. Azok az előadási nehézségek, amelyek az idézett mű születésekor és az ötvenes években megvoltak, manapság nem okoznak megoldhatatlan gondot. Gondolok itt a bolgár ritmusra, a kromatikával megtűzdelt polifóniára vagy az újfajta akkordikára. Egy párhuzammal élek, Doráti Antal visszaemlékezéseiben is ír a Táncszvit ősbemutatójáról, amelyen a darabot Dohnányi vezényelte és Doráti zongorázott. Dohnányi felajánlotta, hogy Bartók dirigálja az előadást, amit a szerző bölcsen visszautasított. Az esten a zenekar kritikán alul játszott és a Cseh Filharmonikusok élén Václav Talichnak kellett a fővárosba látogatnia, hogy a darab értékei napvilágra kerüljenek.[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"254682","attributes":{"alt":"","author":"MTI-felvétel","class":"media-image","height":"480","title":"Kocsis Zoltán a Nemzeti Filharmonikus Zenekart és Énekkart vezényelte","typeof":"foaf:Image","width":"327"}}]] Ön is részt vett a 70-es évek Bartók összkiadásának munkáiban, és oroszlánrészt vállalt a mostaniban is. Kicsit hasonló a kérdés: miben különbözik a két zenefolyam? Szinte a szemünk láttára halt meg Bartók, és mégis, mire személy szerint bekapcsolódtam a szerteágazó munkába, már eltorzult a tradíció. A hatvanas, hetvenes években volt egy hibás tendencia: „játsszunk mindent lassan, mert akkor több szól”, így hallgathatatlanul unalmas produkciók születtek. A rossz koncertek, zeneakadémiai vizsgák tapasztalataiból kiderült, hogy az előadók elhanyagolták a metronómjelzéseket, és nem vették figyelembe azokat az idiómákat, amelyeket ha lekerekítünk, vagy elhagyunk, az akkori Bartók-zene már nem Bartók zenéje. Vissza az eredetihez – mondhatnánk, de mihez lehet visszanyúlni? A tiszta forrás ebben az esetben maga a leírt mű, esetleg a zeneszerző ide vonatkozó írásai, és a legfontosabb: a szerzői előadás. Bartók, nagy zeneszerzőhöz méltóan világosan megmutatta, hogy a hangok között is van egy hierarchián alapuló rend, magyarán: vannak fontos és kevésbé fontos hangok. A mostani összkiadásnak kötelessége felvállalni a visszatérést a „tiszta forráshoz”. Köztudomású, hogy vannak kedvencei. Át tudja-e adni zenésztársainak mondjuk Rachmaninov szeretetét, vagy a zenekar tagjai elnézik a főnök bogarait? Mindenképpen megérinti őket e művek karaktere. Van persze ellenkező példa, amikor a mű kvintesszenciája nehezen jutott el a kollégákhoz, erre tipikus példa Debussy Pelléas és Mélisande-ja. A szerző is leírja, hogy mind a közönség, mind pedig az előadók nehezen azonosultak a művel. Hasonló gonddal szembesültünk mi is, de az idő haladtával megfigyelhető volt a változás. A végére a zenekar tökéletesen megértette a zene nagyságát és revideálta a csipkefinom Debussyről alkotott sablonos ítéletét. Az önök elődjének, a Budapesti Hangverseny Zenekarának az első neves vendégkarmestere Bruno Walter volt, Richard Strauss, Klemperer, Erich Kleiber és még hosszan sorolhatnám, akik letették névjegyüket a karmesteri pulpitusra. Kik azok ma, akikre szívesen rábízza zenekarát? A vendégkarmester jellegzetes típusának alapelve: „ne bántsuk egymást, uraim: én mondok egypár dolgot, önök meg úgy tesznek, mintha dolgoznának.” Meggyőződésem, a zenekarok fennmaradása hosszú távon az általuk képviselt stílustól függ, s ennek kialakításában a vezető karnagynak van a legnagyobb befolyása. Ugyanakkor a vendégkarmesterkedés is érdekes lehet, mert nem árt a csapatot más eszményekkel is szembesíteni. Megítélésem szerint a zenekarnak keményen dolgozó, koncepciózus, munkás dirigensre van szüksége, olyanra, mint Antonio Pappano vagy Sakari Oramo.  Emlékeim szerint a 70-es évek végén Bartók A kékszakállú herceg vára című operáját egy este két helyszínen adták elő, és mindkettőn telt házzal. A zenei nevelés beszűkülésével jelentősen megcsappant a hangverseny-látogatók száma. Hogy látja ilyen megközelítésben a magyar zenei élet jövőjét? Ebből a szempontból pesszimista vagyok. Kodály munkásságában van egy ordító ellentmondás, amire többen felhívják a figyelmet. A véleményét markánsan és jól artikuláltan megfogalmazni tudó közönségbázis helyett a zenét elég hamar megutáló álprofesszionális szolmizátorokat nevelt ki e metódus. S ebben tagadhatatlanul sok az igazság. Barátaim példáját tudom említeni, akik között többen vannak képzettség nélküli zenerajongók, mégis ösztönösen többet tudnak a zenéről, mint sokan mások. A kottát nem ismerő, de Bartók vonósnégyeseit őszinte élvezettel hallgató réteg tökéletesen eltűnt. Ezzel egy időben a szombat-vasárnap együtt muzsikáló, otthon négykezesező, vonósnégyesező, zeneszerető csoport is kihalófélben van. A hallgatóság is átalakult, harminc évvel ezelőtt még tudtam, kik ülnek a nézőtéren, ismertem a közönséget, s a közönség is ismert engem. Ma nem tudom, ki a banktisztviselő, a bróker. A koncertlátogató törzsközönség felhígult és átalakult fogyasztóvá.  A zenekar ritka vendég a határon túli magyarlakta területeken. Az időhiányban, vagy a szervezési nehézségekben kereshető az ok? A zenekarnak igen sok hazai elkötelezettsége van, s a külföldi turnéknál elengedhetetlenül szükséges anyagiakban sem dúskál. Viszont a 2007-es marosvásárhelyi és kolozsvári koncertjeimre szívesen emlékszem. Vásárhelyen a Kultúrpalotában játszottunk, amelynek szecessziós stílusa a pesti Zeneakadémiára emlékeztet. Kolozsváron az egyetem auditóriumában rendezték fellépésünket, s magam is szóltam a hallgatósághoz. Ha újból hívnának, szívesen mennénk, mert a politika szennyes útvesztőiben a kulturális párbeszédnek lehet egyedül jövője.  Csermák Zoltán