Az utolsó filmcézár

Ez a nyugati parton élő író első könyve magyarul, melyet a „hollywoodi bűntettek színhelyén”, Los Angelesben írt, ki-kiruccanva a keskenyfilmes városba, San Franciscóba. Narratív vidékeket bejár(at)va öntötte képekbe a pszichológiai realitásokat, a képalagutakat, a tudat metaforáit, felismerve az észbontó epizódok, a sűrű téboly és a szemfényvesztés felszíne alatt rejtőző szimbolikát. Snittkosarában gyémánttá préselte e szén- és színdarabot. Hajtogatható road-movie-vá. Valamiféle ködös moziötletté, mely a színek pszichológiájára épül. Mezei werkfilmjéből menet közben lapozható portréfilm vált, egy megrögzött művészről és annak alkotói folyamatairól, mely „szokatlanul bensőséges és szókimondó beszámoló arról, milyen személyes árat követel” a filmgyártás. Bátran feltárja a Coppola család emberi gyengéit mind az életben, mind a művészetben; szikár, világos prózája irodalmi szintre emeli naplóját, távol holmi önvallomástól vagy tudósítástól.

Olyan ez az egész, mint egy kiállítás. Tarka játszótér. Camelot és egy nagycirkusz ötvözete. Kísérletező babrálás. Fény(f)üzérekre, felhőfüggönyökre fűzött, csinn-bumm vándorcirkusz. „Magical Mystery Tour!”

Személyes, művészi kihívás és fejlődés; formabontás, szakmai minőség és élvezet. Ide jön egy vetített háttér, emide egy mester-

beállítás, amoda egy bőszekond, közelkép, sitty-sutty... Visszakémlelt filmkészítés. Élőben. Keresztbeporzásra szánt, kreatív konglomerátum. Összefüggéstelen eszmefuttatások hímes mezeje. Dzsungellázban égő istenkísértés. Vágóasztal és egy tonna (rém)álom(analízis), olyan adósságok futóhomokjában, melyben az amerikai kapitalizmus összefekszik a kaliforniai ifjúsági kultúrával. Meg persze kukabúvárkodás, külteleki roncstelep, turkáló, melyeket teletömtek az elme törmelékeivel. A (hiába)valóság alkonyzónájából. Alulexponálva. Mintha csak egy Ealing-komédia vásznáról szakadt volna le, amolyan Howard Hughes-féle hóbortként. Jól megtermett, Mennyország kapuja-féle hatalmi túlkapás, egy Kurtz-repríz. Tékozlásként, öntetszelgésként. Ezekből a szenvedélyes, féktelen bőséggel kavargó szegmensekből áll össze a nem igazán egységes kép(let): „Energia, halál, újjászületés”. Vacsorára. Nyolc fogás desszertből.

A fényből és sötétségből festett portréiból bomló privát történetek egyetemes értékkel bírnak. Wasson a szürke minden árnyalatára tervezte, készítette és festette az összes dísz-letet, hogy a darab egy megelevenedett mozifilm hatását keltse. Egy musicalről szóló musicalét, melyben a kivételesen tehetséges, enyhén elmebajos, mániás-depressziós mutatványosok és vigécek, tudóshősök, mazsolák és „Androidok” bármelyik percben dalra fakadhatnak, hogy kiöntsék a lelküket. Ott „vannak a különálló elemei, a színészek, a táncok, a dalbetétek, a képi világ, a színpadi jelleg, és mindegyik elem saját szerepet kap a történetben, ott, ahol a legtöbbet” mondanak. Egy bolond babaház berendezésében. Soha-Soha-ország határán. Egy fellegvár toronyszobájában, amolyan könyvtárkastélyban, mely tele volt kreatív szellemmel és önmegvalósítással. Rítusokkal és ünnepekkel. Kísértetekkel és démonokkal. A felforgatott, forgató família ebben a kicsiny mesevilágban él, egy jókora kellékes ládában. Egy díszletekkel telepakolt önképzőkörben, a filmkészítés templomában, melyet egy lángelme ragyog be: Don Francis. Egyazon ember több oldala. Bérrendező, showman és médiavezér jelmezében. „Egyszerre volt A keresztapa Michael Corleonéje és Az esőemberek Natalie-je.” Aztán egy ábrándkergető kis Gatsby. Az új nemzedék vezérürüje, aki komoly ígéretnek számított, de immár nagypályás játékos lett belőle. Zseni- és sztármágnes. Látványosság. Akit kötelezettségei piedesztálra emeltek és szétforgácsoltak. Már nem feltárta, inkább megteremtette filmjeinek alaphelyzetét.

Szívárványszínű kalandvilágából, a kék-rózsaszín mennyország közepén feszítve, árad Amerika. Annak érzelmi térképe. Valahol egy olasz nagy-opera és egy amerikai képregény között. Forgatókönyv-verziói személyesek, erőtől duzzadók, bánatosak, kéjesek és tündérmese-gyengédek. Álmok egy szebb világból, ahol a megtört szívek megbocsátanak. Ha nem giccstől csöpögnek. Néha szembeszökően szépen, máskor humortalanul, örömtelenül, kéjtelenül és szerelemtelenül. Vidám pszichedelikus összhatást keltve, szabadjára engedve a véletlen tébolyult múzsáit, a kollektív képzelőerő megannyi kísérletét. Elég lenyomni rajta egy gombot, mintha stúdiófilm-történeti zenegép lenne. „Frantasy”, hatszázféle ötlet lavinája, mely egyetlen csúcsról szakad a nyakunkba. Folytonos vágyakozásokkal, szigorú tartózkodásokból fakadó képzelgésekkel.

A hollywoodi Ahab kapitány portréján ott virítanak ezek a sebek. A lelkéről hántott hiúság csalóka rétegei. Csak egy élete van? Többször újrakezdte a sajátját. Képzelete újabbnál újabb világaiban él, saját és mások öröklétének megannyi boszorkánykonyháján. Győzelmeivel és vereségeivel maga volt a múlt térképe, és egy eljövendő eszme, mely felforgatta Hollywoodot. Míg e filmföld vissza nem vágott, mondván: „Ne kekeckedj, álmodj, ahogy mondják!” De hát ez nem valami limonádé. A Rendszer elleni küzdelemről szól. A hatalom mámorában, a teljes bukás árnyékában. „A [Zoetrope] a reménytelenek forradalma volt. – És mi lenne reménytelenebb egy segítségre szoruló félistennel, vagy reményt keltőbb annál, hogy módjukban áll megmenteni?” Például azzal, hogy esélyt adnak legfrissebb filmjének, egy újabb elszabadult tohuvabohunak. Egy ördögűzés krónikájának. Egy pokoljárás lenyomatának. Egy filmrendező apokalipszisének, mely tágra zárt szemmel nézve is kész téboly. „Leselejtezésre várva penész és korhadás bűzében, Ó-Hollywood jellegzetes bukéjában.” Mindörökre a pénzosztók markába szorulva.

Kaszás Dávid