Az örökifjú gömörológus köszöntése

És valóban a gömörológia szülőatyja lett B. Kovács István, aki a napokban lett hatvanéves. Ismeretségünk, barátságunk a mesék ősködébe, a balladák homályába nyúlik vissza. Egy tanszéki estre emlékezem (1976-ban lehetett vagy még 1975-ben?) Budapesten, a Ménesi úti kollégiumban, ahol arra lettem figyelmes, hogy néhai Katona tanár úrnak egy palóc akcentussal érvelő fiatalember nekihevülten magyaráz valamit. Nota bene: abban az időben, a mi köreinkben nem volt ebben semmi feltűnő, körülöttem valaki folyamatosan meg akarta váltani a világot. Volt, aki azzal, hogy az ötvenes-hatvanas években épített kockaházak vizsgálatát a népi építészet problémakörébe óhajtotta beemelni, mások meg erdélyi gyűjtéseik eredményeit szerették volna mihamarabb a mindennapi kultúránk szerves részeként viszontlátni… Nem is tűnt volna fel ez a párbeszéd, ha nem hallom ki a palóc fiatalember érveléséből, hogy ő bizony a szlovákiai magyar néprajzi kutatást akarja gyökerestül megreformálni. Arról beszélt, mi mindent kellene tenni diszciplínánk honi magyar fellendítéséért, s hogy eddig „kész kollégáink” milyen keveset tettek. Katona Imre a maga szelíd mosolyával nyugtatni próbálta, mondván: türelemre van szükség Pista, meg kitartó munkára, s majd minden rendeződik. Az idős kolléga, mester tapasztalt szavai nemigen nyugtatták meg a lázadót, s bizony az akkorra odacsatlakozott harmadik személyt, engem sem. Összeismerkedve, kettesben folytattuk a dohogást az áldatlan állapotok felett, tervek szövögetését, ott, akkor, a Ménesi úti kollégium tanszéki estjén, aztán egyéb alkalmakkor, bor, sör mellett – mikor, hogy. Aztán cikkeket írtunk, robbanékonyakat, amiért meg is kaptuk, hogy „először bizonyítsanak a fiatal urak!” Türelmetlenek voltunk, az tény, de mai fejjel is úgy gondolom, e nélkül a türelmetlenség, vehemencia nélkül feleannyit sem értünk volna el, mint ami keveset elérnünk sikerült. S azt, hogy „keveset”, nem a kötelező szerénység mondatja velem. Hanem a tény, hogy Európa boldogabb tájain, ahol a magunkfajtának nem folyamatos ellenszélben kell dolgoznia (ehhez mi itt, a Csallóközben, ahol valóban mindig szembe fúj a szél, fizikailag hozzászoktunk), ennyi energia befektetése után, ennyi tudás birtokában, ennyi éves fejjel az egyetemi katedra természetes módon kijár(na). Írásom műfaja nem engedi meg, hogy felsoroljam az immár hatvanadik életévét betöltött, gyakran még ma is az egykori ifjú titán vehemenciájával érvelő B. Kovács István eredményeidet, pályája vargabetűktől nem mentes, mégis egyenes ívelését, hiszen ezek közismert dolgok. És hadd merjem remélni, hogy az efféle dolgozatokat fogyasztó olvasó mindenképpen tisztában van ezekkel (s ha mégsem, akkor tessék utánanézni, vannak már kézikönyvek, amelyekben található B. Kovács István címszó – a K betű alatt). Nem találkoztam mással, aki ilyen óriási, a beszélgetőpartnerét a szó szoros értelmében lehengerlő szeretettel tudott volna beszélni szülőföldjéről. A hegyes-dombos Gömörről persze, amibe – lelkesedése farvizén – annak idején magam is beleszerettem. Úgy, hogy még nem is jártam ott. De az valami csúcs lehet – gondoltam –, gerinces magyarokkal, dombokkal, hegyekkel, kis völgyi falvakkal, kolompoló marhacsordákkal! Néha bátortalanul megjegyeztem neki, hogy azért nálunk is vannak ám dombok, sőt a köbölkúti szőlőhegyről szép időben ellátni az esztergomi bazilikáig, a másik irányban pedig, némi szerencsével és nyaknyújtogatással a Zobor is felsejlik, de Pista erre csak legyintett. Ugyan már, asztallap az, Józsikám, asztallap… (Aztán, amikor egyszer nálunk járt – mert ahogy én az ő elbeszéléseiből ismertem kezdetben Gömört, képzeletében az én szülőföldemet ő nemes egyszerűséggel a Csallóközhöz csapta, s leasztalozta –, elismerően jegyezte meg, hogy itt valóban vannak dombok, engem pedig mérhetetlen büszkeség töltött el: mégsem vagyunk teljesen elveszve! Ha nem is Gömör, de azért válámi nálunk is ván, dé né máz igázi… – jut eszembe Arkagyij Rajkin híres mondása.) Emlékeim közt kutatva egyszercsak egy magtárban találom magamat vele Rimaszécsen, ahol arról beszél, hogyan lesz ez átalakítva szlovákiai magyar múzeummá… Utólag bevallva, a korhadozó gerendák, málladozó vakolatú falak közt bukdácsolva nemigen tudtam abba az épületbe egy élő, funkcionáló múzeumot elképzelni, de nyakamat rá, hogy ő pontosan látta, amiről beszélt. Majd jön a rendszerváltás, a rimaszécsi magtárból semmi nem lett (múzeum semmiképpen), ám nemsokára már Csáky Pál miniszterelnök-helyettes előszobájában ülünk, hogy vele a leendő, rimaszombati székhelyű szlovákiai magyar múzeumról tárgyaljunk… Amiből aztán megint semmi nem lett. Itt azért csak nyújtok némi irodalmi segítséget a nyájas olvasónak. Tessék elolvasni B. Kovács István Álomtitkárságom története avagy: „Pisti a vérzivatarban” című rendkívül tanulságos könyvét, ami az elmúlt húsz év szlovákiai magyar történéseinek kor-, egyszersmind kórrajza. És hogy ne csak a szép, ám mégiscsak elvetélt lángoló terveket említsem, álljon itt happy endként, hogy több mint tíz esztendeje a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház Tudományos Gyűjteményeinek az igazgatója! Aztán szakdolgozata, majd az abból kinőni készülő – saját szavaival élve – zsilettpengényinek tervezett könyve jut eszembe. A budapesti iskola (ebben az esetben nem helyhatározóról van szó, hanem tudományos irányzatról, a mesekutató Ortutay Gyula által kidolgozott budapesti vagy egyéniségkutató iskoláról) nyomdokain haladva, azt továbbfejlesztve szülőfaluja egy idős asszonyának minden szöveges folklórtudását magnetofonra vette, s abból egy nagyszerű monográfiát készített. Ehhez képest több mint egy évtizedet kellett várni, amíg (ahogy mondani szokás) nyomdafestéket látott a Baracai népköltészet című alapmű. A mából nézve már mindegy is, fő, hogy megjelent, de hogy kinek a szemét szúrta, miért kellett hosszú éveken át a szerzőt áltatva fektetni a kéziratot? Aztán egyszercsak arról kapok hírt tőle mint a rimaszombati múzeum régészétől, hogy európai mércével mérve is szenzációs rézkori leletekre bukkan Méhi határában. Lelkesen kalauzol ásatásán (még nem mondtam: hasonlóan alakult a pályánk, mindketten néprajz–régészet szakot végeztünk Budapesten, mindketten inkább néprajzosnak éreztük magunkat, s tanulmányaink befejeztével mindkettőnknek régészként sikerült elhelyezkednünk), szóval ebből a szempontból is kollégaként, akkorra már messze nem oly tájékozott kollégaként igyekeztem együtt lelkesedni vele. És folytathatnám még, megemlítve társadalomnéprajzi ihletettségű kiváló tanulmányait, a gömöri kerámiáról írott kis gyöngyszemét, hogy valóban eljussunk a gömörológiáig. És ennek is lettek, vannak (és nyilván lesznek!) ércnél maradandóbb lenyomatai. Hogy csak egyet említsek, a több kiadást is megért, szlovákul is megjelent Gömörország című kultúrhistóriai kalauz. Betöltöttem a teret, ami rendelkezésemre állott, s noha bőven lenne még miről beszélni, most meg kell szakítanom a visszaemlékező szemlét. S most engedtessék meg a személyes hangvételű írást még személyesebben befejezni. Pistám! Noha senki nem hatalmazott föl rá, csak a magam nevében mondom (ám meggyőződésem, hogy sokan, nagyon sokan egyetértenek velem), amikor – mint lélekben egy kicsit gömöri, mint (szlovákiai) magyar, mint európai – megköszönöm neked azt az irtózatosan nagy munkát, amit eddig elvégeztél, és erőt, egészséget, jó kedélyt, egy kicsit szélmentesebb munkakörülményeket kívánok. Várjuk további könyveidet, tanulmányaidat, az általad szerkesztett Gömörország újabb és újabb számait, örömül és tanulságul! Liszka József