Az ördög nem alszik, a néző felébred…

Tudatos alkotómunka. Ugyanakkor elengedhetetlen eleme, része, követelménye az az érzelmi tényező, amelyet a szereppel való azonosulásnak szokás nevezni. Az, amit – a dramaturgiai elképzelés (Lőkös Ildikó, Görög László) tisztázása után, rendező (Görög László m. v., Jászai Mari-díjas) szakszerű és átgondolt irányítása mellett, magukra öltve a kosztümtervező (Gadus Erika m. v.) által megálmodott ruhákat, belakva a cselekmény hangulatát segítő díszletet (Cziegler Balázs m. v.), vagy színpadi teret –, csakis a színész tud hozzátenni az előadáshoz. Azzal, ahogy értelmezi és interpretálja a szerző (Vaszary Gábor) által megírt dialógusokat és monológokat, elénekli a zeneszerző (Fényes Szabolcs) és a dalszövegíró (Szenes Iván) által megírt dalokat, amelyeket a zenei vezető – korrepetítor (Pálinkás Andrássy Zsuzsanna) tanítja és gyakorolja be az előadáshoz. Szükség esetén eltáncolja a koreográfus kitalálta mozgáskombinációkat (Fekete Miklós m. v.) Ez az az elengedhetetlen követelmény, amelynek hiányában semmit sem hisz el a néző, semmi sem lesz színházilag igazi; vagyis katarzis sem várható. De még kellemesen elandalító színházi élmény sem.

Nos, a 2011. február 18-án, Komáromban bemutatott előadásban ezek az alapvető feltételek jószerivel együtt vannak, így annyit bizton állíthatunk, hogy kellemes, játékos, tehát élvezhető játékot látunk. De csak miután az előadás arányaihoz képest túlságosan hosszúra sikeredett expozíciós részből sikerült felébreszteni bennünket. Ez a momentum pedig nem más, mint a barátok és barátnők frenetikusan mulatságos belépője. Minden egyes jelenetük kész felüdülés. Okosan mértéktartó felülnézetből kezelik az ábrázolt karaktereket. Könnyed játékossággal mutatnak fel pontosan megfogalmazott sorsokat. Közülük is kiemelkedik Bandor Éva, Jászai Mari-díjas (Erzsi), aki eredetisége, tudatos szerep- és jelenetépítő tálentuma mellett, magával ragadó humorával egyik legizgalmasabb színészi bravúrja az előadásnak. Nagy öröm volt számomra más szerepkörben látni Molnár Xéniát (Klári), akinek személyisége, hangja, színészi gondolkodásának és szerepépítésének ereje még számos jelentős szerepformálás lehetőségét rejti magában. Bízom benne, hogy a színház vezetése is észreveszi ezt és kamatoztatja majd, hiszen személyében most mintha megint egy új arccal gazdagodna a társulat. S ezt a lehetőséget nem kihasználni (ráadásul „önerőből”) egyenesen pazarlás lenne. Szinte ugyanez a helyzet Bernáth Tamással (László) is. Játéka könnyed, kellemes és pontos volt. Meggyőződésem és tapasztalatom is, hogy egy-egy társulatban olykor/gyakran indokolatlan és igazságtalan beskatulyázások okán az érzelmi ráhatás miatt színészkarrierek törnek derékba, művészsorsok kerülnek mellékpályára, nézők egész serege foszttatik meg egy sereg jó alakítástól, miközben kevésbé markáns tehetséggel bírók sorra játsszák a jó szerepeket. A fiatal barátnők és barátok társaságát gazdagítja Ollé Erik, Holocsy Katalin és Olasz István Miklós, Mici és Tibor megformálásával. Alakításaikkal szemben nincs és nem is lehet különösebb kifogásunk, mindössze arról lehet beszélni, hogy az ő szerepeikben jóval kevesebb karikírozási lehetőség rejlik. Ami eljátszható és az ízlésesség határain belül kivitelezhető, az jelen van játékukban.

Sokszor előfordult már, hogy megkérdezték tőlem, mit jelent az m. v. rövidítés a művészek neve mellett a színlapon. A megoldás: mint vendég. Na, de most magam is gondban voltam. Az EJI-díjasság, megvallom, számomra sem volt tisztázott fogalom. Na, de mire való az internet? Tehát: az EJI-ösztöndíjas művész nem más, mint az Előadóművészi Jogvédő Iroda ösztöndíját élvező/elnyert művész. További részletek az interneten. Mindezt tisztázva, Majorfalvi Bálint EJI-ösztöndíjas (Fülöp, inas) játékában ugyanaz a kellemesen mértéktartó felülnézetben történő karakterformálás figyelhető meg, amire a fentebb említett művészek is felépítették alakításaikat. Azt is meg merem kockáztatni, hogy maguk keresték, és kisebb-nagyobb sikerrel meg is találták azokat a pontokat, amelyek segítségével tudatosan felépítették a karikírozott, mégis a realisztikus, hús-vér emberi jelenlétet sugalló illúziót. A színészi játékbeli stílusváltást/törést igazából Tóth Tibor (Viktor), Fabó Tibor Jászai Mari-díjas (Gergely, ügyvéd), Tar Renáta EJI-ösztöndíjas (Éva, unokahúg), Hajdú László (Péter, unokaöcs), de főleg Dráfi Mátyás Jászai Mari-díjas (Gróf Boroghy Gedeon) játékfelfogása jelentette. Alapjában véve nem szakmailag korrekt és ízléses játékukban kell keresni a törés okait, hanem magában a játékfelfogásban, az általuk megformált figura felépítésének stílusjegyeiben. Olyasmi ez, mintha nem ugyanazt a rendezői-dramaturgiai elképzelést valósítanák meg, mint a többiek. Lehet ez egy koncepció, gondoltam először, hiszen a színház eleve egy eklektikus műfaj, és ha a látszólag kuszának tűnő jelek és jelzések belső rendet követnek, akkor az egymáshoz nem illő dolgok egyszer csak harmóniává simulnak. Esetünkben ez a harmónia nem történt meg. Mindemellett fontos színházi alkalom, ha úgy tetszik, szakmai esemény, Dráfi Mátyást látni a Jókai Színház színpadán. Stílusosan fogalmazva, mondhatni, kiböjtöltük. Ritka tehetsége már rég kiteljesedett, s az évek múltával változott is ugyan a külcsín, de a belbecs ugyanazzal a fénnyel, ugyanolyan ragyogással izzik fel a reflektorok fényében. És ez a legfontosabb. Talán még a koncepcióbeli elhallásoknál is fontosabb: a színész-ember belefeledkező, mégis tudatos kitárulkozása, hogy mi, a nézők jól érezzük magunkat.

Ami a legfontosabb: ez meg is történt. Kellemes, jó hangulatú színházi este volt. Szórakoztató. Ez a darab pedig, semmilyen színpadi megvalósításban nem vállalkozhat ennél többre.
Kiss Péntek József