Az optimista a temetőben

Nos, a műsorfüzet alapján kemény rágnivalónak tűnő darab nem volt nyögvenyelős, sőt határozottan jól csúszott. Köszönhető ez a pazar kivitelezésnek. Mert első blikkre is világos, hogy Gál Sándor politikai kabaréja, A pokol kapujában sokkal jobb nézve, mint olvasva. Valaki elárulta azt a műhelytitkot, hogy a 90 százalékban párbeszédekből álló szövegkönyv évekig lapult a fiókban, mert nem tartották színre vihetőnek. Miközben állandóan azt hallja az ember, hogy nálunk nincsenek vígjátékszerzők, sőt semmilyen színpadi szerzők nincsenek, a hazai magyar írók valahogy nem tudnak, vagy nem akarnak drámát írni. (Cseh)szlovákiai magyar drámából meg triplán kevés életképes példány létezik (a rendszerváltás előtt született próbálkozásokat inkább fedje jótékony homály).

Ehhez képest Gál Sándor vállalkozása egyszerre példamutatóan bátor és ijesztően merész. Politikai kabaréjának főszereplői ugyanis Eduard Beneš, Masaryk, Štefánik, Hlinka, Hitler és Sztálin, nem beszélve Švejkről, a derék katonáról, vagy Szaharov elvtársról. A szerző elmondása szerint átrágta magát nevezett személyek munkásságán, és akkora baromságokra bukkant, amelyeket elegendő lett volna aláhúzogatni és egymás után kimásolni. Én, aki nem ástam bele magamat a huszadik század első felének történelmébe, a különböző paktumok, határozatok, döntések és stratégiák hátterébe, bizony nem győztem kapkodni a fejemet, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. Ráadásul Gál Sándor előrebocsátotta, hogy „Mindazt, amit a következőkben látni fognak, a szerző létező dokumentumok alapján foglalta össze. Azonban! Miként a történelem során a politikában gyakorta megtörtént, nem létező dokumentumokat is felhasznált, olyanokat, amelyek úgy hitelesek, hogy nem hitelesek. Sőt olyanokat is nyugodt lélekkel idézget, amelyek létezése teljesen kétséges. Tehát, ha valaki arra vetemedne, hogy az elhangzó idézeteket és párbeszédeket szándékában állna ellenőrizni, nos, azt a halandót nagy szamárnak tartanám, s szándékáról lebeszélném. Ellenben határozottan állíthatom, hogy minden név mögött hiteles történelmi személyiség lappang.”

Na, erre varrjanak gombot! A színpadon fergeteges tempóban zuhognak ránk az információk, olyan államférfiak konspirálnak, húzogatnak vonalakat a térképen, pingpongoznak népekkel és nemzetekkel, hivatkoznak létező vagy nem létező dolgokra, akik a valóságban vagy találkoztak egymással, vagy nem. A kabaréra vágyó ember ilyenkor hanyatt-homlok menekülne, ha Beke Sándor rendező nem dizájnolt volna fantáziadús formát a gyomorterhelő tartalomnak.

Ki itt belép, lokálba lép be, asztalokhoz ül le a nagyérdemű, itt-ott kávét, üdítőt is fogyasztanak. A színpadot szúnyogháló-szerű vászon takarja, mint kiderül: vetítővászon. A mögötte helyet foglaló Sexit zenekar rázendít Monti Csárdására, a fekete-fehér felvételeken eközben első világháborús híradórészletek sorjáznak. A menetelő katonák mögött felsorakozik négy ördögi lokáltáncosnő, elkezdik riszálni magukat. Az összkép olyan bizarr, hogy ijedten néznek egymásra a kedves nézők. Ez a kavalkád tizenöt percen át folyik, közben Sztálin (Pólos Árpád) is táncra perdül a lányokkal (Germán Lívia, Szabadi Emőke, Tóth Éva, Kollárik Lucia), és a darab még el sem kezdődött! Amikor valahonnan a hátunk mögül előkerül a megdöbbentően élethű Beneš (Gál Tamás), majd a még élethűbbre maszkírozott Masaryk (Dudás Péter), a nézőket annyira letaglózza a látvány, hogy alig figyelnek a dialógusra.

A gegek, poénok sok esetben non-verbálisak, egy-egy ismerős kabarégesztussal például egy csapásra emészthető lesz az, amit egyébként háromszor-négyszer is el kellene olvasni. Beke Sándor vigyázott arra, hogy ne csak élvezhető, hanem érthető is legyen az előadás, hogy a gyöngyök szépen láncra legyenek fűzve.

Lengyel Veronika remek jelmezei mellett a díszlet nem is tűnik fontosnak, a gigantikus vetítővásznat például végig nem húzzák el, viszont jól kihasználják. Mögötte áll ugyan egy vascsövekből összehegesztett pokolkapu, de ha nem állna, isten bizony nem is hiányozna. Hiszen itt mi magunk vagyunk a díszlet, a táncos lányok leülnek közénk, a szereplők közöttünk járnak-kelnek, a szegény lóvá tett Milan Rastislav repülőjét jelképező papírrepülő közöttünk landol, és a szereplők természetesen rólunk, a mi sorsunkról, illetve nagyszüleink sorsáról társalognak. Apropó: a Štefánikot alakító Flórián R. Szabolcsot külön ki kell emelnem, mert dacára annak, sőt talán épp amiatt, hogy Erdélyből érkezett, remekül adja a naiv-csodálkozó, mit sem értő repülőtisztet és csillagászt. Švejk (Petrik Szilárd), az egyetlen bevallottan kitalált szereplő eleinte kilóg a történetből, aztán az ő kínai nagyfalról szóló sületlenségei is szépen beépülnek a többi agyrém mellé az ördögi habarcsba. Kovács Attila is valahogy úgy ténfereg, mint szegény Andrej Hlinka, amikor egy időre egyszerűen kizárták a történelemből.

A stilizáció ebben a darabban minden szinten fontos, a látvány pedig nem megy a gondolatiság rovására. Ehhez kifinomult arányérzék kell a rendező és a színészek részéről is. Ami meg is van. Úgy hozzák karnyújtásnyinál is közelebb hozzánk az eseményeket, hogy közben végig nyilvánvaló számunkra: színházban ülünk. Ebben a furfangos közegben minden idézőjelbe kerül.

Mi tagadás, A pokol kapujában (avagy a legnagyobb törpe) jól beletrafál a korszellem közepibe, egyetlen baja, hogy rajtunk kívül nem érti senki. Igazi csehszlovákiai magyar abszurd, hiába is vinnék például Kisvárdára, vagy át bármelyik határon. A lazán egymásba kapcsolódó epizódok között vannak szellemesek is, erőltetettebbek is, humorosak is, ijesztők is, a teljes érthetőség kedvéért mindenesetre ajánlatos kétszer-háromszor megnézni, már ha tehetik. Sőt a legjobb az lett volna, ha a műsorfüzet mellé egy vastag széljegyzet-köteget mellékelnek, mert a szerző hiába hivatkozik valamire, és hiába parodizálja ki, ha arról a valamiről nem is hallottunk. Szaharovról (Illés Oszkár) például eddig azt se tudtam, kicsoda, ugyanígy először hallottam Beneš Anabázis című művéről. Istenem, de alulművelt vagyok! – villant át az agyamon, de aztán a büfében megnyugodtam. Kiderült ugyanis, hogy a harminc alattiak zöme szintén csak kapkodta a fejét. Mindenesetre kíváncsi leszek a kassai diákelőadásokra, feltett szándékom, hogy beülök a nebulók közé.

Hiába az élő zene és a lokál-miliő, ezen az előadáson senki sem fog felhőtlenül szórakozni. Inkább olyan lesz a hatás, mint a viccben, amikor a hipochonder elviszi az optimistát a temetőbe, és körbemutat, hogy „Na, ugye!”