Az idei Oscar-díjra jelölt animációk

A Disney stúdió Encanto című produkciója remek paraméterekkel rendelkezik ahhoz, hogy elvigye az aranyszobrocskát, hiszen óriási kasszasiker, ráadásul Lin Manuel Miranda, a népszerű Broadway-musicalek zeneszerzője írt hozzá dalokat. Encanto (ami magyarul annyit tesz, bűbáj) egy kis falu valahol Kolumbiában. Itt él a Madrigal család, melynek minden egyes tagja varázserővel rendelkezik – kivéve egyet, a mese főszereplőjét. Mirabel nem több, mint egy átlagos, szemüveges kislány, aki egyáltalán nem emlékeztet a Disney-féle szuperhősnőkre, mégis rá hárul a feladat, hogy megmentse a családot, mikor a Madrigal-ház veszélybe kerül. A történet tehát felettébb dicsérendő üzenetet közvetít: nem kell, hogy különleges adottságokkal legyünk megáldva ahhoz, hogy nagy tettet vigyünk véghez, sokkal inkább a szorgalom, az igyekezet és az akaraterő számít.

Tegyük hozzá, a Disney-nek van mit jóvátennie ezen a téren, hiszen rengeteg jogos kritika éri sztereotipikus női karakterei miatt – gondoljunk csak a klasszikus Disney-hősnőkre, akik gyönyörű, ám valótlan alakjukkal gyereknézők generációiban alakítottak ki hamis ön- és testképet. Az életvidám Mirabel szerencsére egyáltalán nem emlékeztet ezekre a figurákra. Másrészt érezhető, hogy a készítők a multikulturalizmus pozitív üzenetét szeretnék közvetíteni. A latin-amerikai szereplőkkel játszódó Encanto mellett ez egyébként a Disney stúdió másik Oscar-jelöltjére is igaz, hiszen a Raya és az utolsó sárkány a Távol-Keleten játszódik és annak kultúrájából merít (ám jóval kevésbé esélyes a díjra). Nem csoda, hogy erre törekszenek a filmkészítők, hiszen kulturális előítéletei miatt szintén sok kritika érte a Disney-produkciókat – klasszikus példaként elég csak az Aladdin ormótlan, minden hájjal megkent gonosz arabjait felhozni. Az Encanto, több másik korábbi alkotással a sorban, pont ettől a vonulattól szeretne elszakadni.

Az animációt többnyire a gyerekmesék műfajával kötjük össze, pedig ez korántsem kell, hogy így legyen: rengeteg értékes animációs alkotás készül szerte a világon felnőttek számára, és bár Oscar-díjra jellemzően gyerekmeséket jelölnek, idén egy felnőtt nézők számára készült produkció is került a jelöltek közé. A Menekülés minden tekintetben kilóg a többi jelölt közül. Egy dokumentumfilm jellegű produkcióról van szó, melynek főhőse – aki egyébként hús-vér személy, csak épp identitását hallgatja el – a kilencvenes években, az afgán polgárháború idején menekült el hazájából. Útja Moszkván keresztül Dániába vezetett, ahol ma is él, sőt, sikeres egyetemi tanár. Múltjára most, a rendezővel zajló beszélgetés során derül fény, de szintén a beszélgetésen keresztül kapunk bepillantást a jelenbe is. Ezek a történetsíkok különböző animációs technikákkal párosulnak. A készítők tehát nem koherens képi világra törekszenek, hanem pont a különböző technikák lehetőségeit ragadják meg: míg a gyerekmesék színes, meseszerű világával vázolják a gyerekkort, a háborút és a menekülést sematikus, szürkés, kézzel rajzolt képekkel jelzik a készítők.

Szerencsére egyre több olyan alkotást láthatunk, mely a Nyugat-Európában élő menekültek sorsával foglalkozik. Az animációs formátum sem újdonság, ilyen volt a 2007-es, Marjane Satrapi önéletrajzi képregénye nyomán készült Persepolis, mely a Teheránban, értelmiségi családba született kislány életét dolgozza fel a forradalom kitörésének idején. A Menekülés, Jonas Poher Rasmussen dán rendező alkotása tehát nem annyira újszerű, jó hír azonban, hogy az Amerikai Filmakadémia egyáltalán felfigyel az ilyen jellegű filmekre.

A Netflixnek is van Oscar-jelöltje. A Mitchellék a gépek ellen egy kifejezetten aktuális kérdést vet fel: a technikai eszközök jelenlétét egy család életében, mindezt pedig egy kissé eltúlozva, cinikus hangnemben és pont ezért szerethetően. Mitchellék egy átlagos család, akik pont annyit civakodnak, amennyit egy teljesen átlagos család szokott, bár lehet, hogy annál egy kicsivel többet. Mikor azonban a technológia fellázad az emberiség ellen – és ezt vegyük szó szerint, tehát kenyérpirítók támadnak, önvezető autók száguldoznak saját akaratuk szerint – a család esélyt kap arra, hogy megmentsék a helyzetet. Ami a produkció vizuális világát illeti, nem beszélhetünk sem művészileg érdekes, sem innovatív megoldásról, ám a lurkóknak valószínűleg bejön majd, és minket is valamennyire kárpótol a meglehetősen humoros, fordulatokkal teli 110 perc.

A kevésbé esélyes jelöltek közül a már említett Raya és az utolsó sárkány szintén Disney-alkotás, bár az Encantóval ellentétben az alkotóknak itt nem sikerült túlmutatni a hercegnő karakteren, még ha a főhős nem is egy hagyományos hercegnő, hanem annak kalandfilmekbe illő, vagányabb verziója. A kategória ötödik Oscar-jelöltje, a Luca pedig a Pixar produkciója, szintén egy számítógépes animáció, melynek főhőse egy fantasztikus lény, a félig hal, félig ember Luca, akinek a felnövéstörténetét követhetjük nyomon a filmben.