„Az én apám zseni volt”

Húszéves volt, amikor megölték az apját. Peter Tosh együtt alapította a Wailers zenekart Bob Marleyvel és Bunny Wailerrel, majd tíz év közös zenélés után, 1974-ben szólókarrierbe kezdett, és a világ második számú reggae-sztárja lett. Nem érhette meg legidősebb fia első albumának megjelenését.

Sokat foglalkozott önnel, vagy csak a háttérből terelgette?

Nem igazán volt rám ideje, mert a saját dolgaival volt elfoglalva. Mintha érezte volna, hogy csupán 43 év adatik meg neki ezen a földön. Engem a nagyanyám nevelt fel, miután az anyám (Bunny Wailer húga, Shirley Livingstone. A szerk.) elhagyott. De apám tanított meg zongorázni. Tizenegy évesen már tisztában voltam az alapokkal, a többire pedig magam jöttem rá. Tizenhárom évesen kezdtem komponálgatni. Sokszor figyeltem, hogy dolgozik a stúdióban, és sok koncertjén ott lehettem. Láttam, milyen hatással van az emberekre. Miatta határoztam el, hogy zenész leszek. Az első lemezem lassan készült, majdnem két évig, több nekifutásra. Nem mutattam meg neki semmit, meglepetésnek szántam, és nem akartam, hogy tanácsokat adjon.

Hogyan emlékszik vissza 1987. szeptember 11-ére?

Másnap délelőtt tudtam meg, hogy apám nincs többé. Három barátjával tévét néztek a nappaliban, amikor a gyilkos betört a házba. A férfiakat megölte, egyikük felesége, aki halottnak tettette magát, kisebb sérüléssel megúszta. Ő azonosította a tettest, egy helyi spekulánst, Dennis Lobbant, akit jól ismert, hiszen gyakran megfordult apám házában. Mindig pénzt kért tőle, és apám mindig kisegítette. A telefonos híváslistája szerint pár héttel korábban beszéltek, a nyomozók szerint Lobban azért hívta fel őt, mert ismét anyagi nehézségei támadtak. Pénzről azonban nem esett szó akkor éjjel. A földre parancsolta áldozatait, és amikor azok hason feküdtek a padlón, brutálisan legyilkolta őket.

A bíróság rablási kísérlet közben elkövetett emberölésnek minősítette az ügyet, annak ellenére, hogy a helyszínről semmi sem tűnt el. Már akkor sokan tudni vélték a valós indítékot: Peter Tosh rádiócsatornát akart indítani Kingstonban, amely komoly konkurenciát jelentett volna a többi rádiónak...

Igen, a Roots Reggae Radio heteken belül elindult volna, később apám barátai létre is hozták, az ő emlékére. A merénylet egyik áldozata egyébként a csatorna leendő DJ-je volt. Jamaicában akkoriban nagy biznisz volt a rádiózás, nyilván sokan féltették a bevételeiket, és megérte nekik felbérelni egy pénzért bármire hajlandó bűnözőt, aki ismerte a terepet. Ha valóban ki akarta volna rabolni apámat, olyankor megy, amikor üres a ház. Hiszen előtte apám három hetet töltött az USA-ban, amit Lobban tudhatott abból a bizonyos telefonbeszélgetésből.

Mások szerint a politikai nézetei miatt ölték meg, illetve amiatt, hogy koncertjein rendszeresen kritizálta a kormányt.

Ez is lehetséges, de már sosem tudjuk meg. Egy biztos: a kingstoniak nem feledték el őt, és nem bocsátották meg, ami történt. A gyilkos alig egy hónappal ezelőtt szabadult, és hat nappal később már halott volt. Valaki megmérgezte.

Ön külön feldolgozáslemezt is szentelt édesapjának, és koncertjeinek setlistje legalább ötven százalékban az ő dalaiból áll. Jobban bízik ezekben, mint a saját szerzeményeiben?

Mondhatnám, hogy nem, de akkor hazudnék. Az én apám zseni volt. Én meg csupán tehetséges vagyok, a tőle örökölt génekkel. Azt is tudom, hogy az emberek máig elsősorban rá kíváncsiak, és nekem kell megidéznem őt a koncerteken. Ezért kezdetben nem volt könnyű dolgom ezen a pályán. Apámnak köszönhetem, hogy sosem vagyok teljesen elégedett azzal, amit írok. És minden reggae-zenészt hozzá mérek, nem pedig saját magamhoz. Tulajdonképpen csak akkor hittem el, hogy van keresnivalóm a zenei pályán, amikor a második albumomat ( Make Place For The Youth, 1989. A szerk.) Grammy-díjra jelölték.

Ismeri a reggae új stílusait?

Valamennyire igen, de sokszor okozott már csalódást egy-egy agyondicsért előadó. A legkevésbé a dancehall tetszik, aminek már csak a szórakoztatás a célja. A zenében ugyan megvan az a vibráció, amitől a reggae hatni tud a lélekre, de a szövegek már nem szólnak semmiről.

A roots reggae-t még mindig spirituális zenének tekinti?

Ez nem kérdés. Jah Rastafari a zene segítségével érinti meg az emberek lelkét.

Azok, akik az előbb végigtáncolták az ön koncertjét, vajon mennyire ismerik a rasztafari vallást?

Oké, a kilencven százalékuknak fogalma sincs róla, mi ez. Ezért tartom feladatomnak, hogy amennyire a helyzet megengedi, felvilágosítsam őket. Ezért beszélek annyit a számok között, hogy az már-már oktatásnak tűnik. De hiszek abban, hogy ha a zene hatással van rájuk, talán utánanéznek.

A marihuánát sokan a reggae-zenéhez társítják, pedig úgy tudom, a valláshoz kapcsolódik.

A ganja (marihuána) mágikus, szent növény. A keresztények borral áldoznak, nekünk ez a szakramentumunk. Olyan erősen kapcsolódik a vallásunkhoz, hogy a hetvenes években a jamaicai kormány is kénytelen volt engedni, vagyis tolerálni a használatát. Máskülönben zavargások törtek volna ki. És azt se felejtsük el, hogy a vallással szorosan összefüggő roots reggae az országunk gazdasági fellendüléséhez is hozzájárult.

Mi a helyzet jelenleg Jamaicában? Tart még a reggae-biznisz áldásos hatása?

Tizenhárom évvel ezelőtt költöztem vissza Kinstonba, miután Los Angelesben nem találtam a helyemet. Meglepett, hogy pár év alatt mennyire leamortizálódott az ország. Egyesek úgy gondolták, a turizmusból meg lehet élni anélkül, hogy fejlesszék az infrastruktúrát, és hogy munkát adjanak azoknak is, akik nem az idegenforgalomban dolgoznak. Hatalmas különbségek vannak az egyes társadalmi rétegek között. Több a nyomornegyed, mint a nyolcvanas években, és ha rossz helyre születsz, esélyed sincs a kitörésre, mert a társadalom nem ad erre lehetőséget. Ez a helyzet. Jamaicáról hamis, túlságosan pozitív kép él az európai emberek zömében, de a látszatot szerintem nem lehet már sokáig fenntartani.