Az emlékezet törött tükrei

A mostani, Löffler Múzeum-beli kamaratárlatot kis helyre zsúfolták be, így nagy az elégedetlenség bennem. Persze tudom, hogy ez egy sorozat, amelyben kassai vagy a városhoz kötődő festőket mutatnak be, és bizony volt már, hogy túl soknak is tartottam a kiállított munkák számát, közepes dolgok is falra kerültek, a „kicsi, sárga, de a miénk”-filozófia jegyében. Ezért akár azt is el tudom képzelni, hogy Peter Tajkovnak, a kurátornak komoly kihívást jelentett ilyen gazdag életműből válogatni, azt kihagyni, amit nem bűn kihagyni.

Duncsák Kassához való kötődése vitathatatlan, annak ellenére, hogy Ungvárról költözött, szinte menekült a városba 1982-ben. Sok festménye témája, kiindulópontja lett Kassa, de a lokálpatriótákat befolyásoló feltétlen ragaszkodás nélkül tudott szétnézni a „festői” utcákon. Itt-ott bevillan Szentpétervár, a képzőművészeti tanulmányok helyszíne, amelynél festőibb várost keresve sem találni. Észak Velencéje mellett Dél Velencéjébe is eljutott Duncsák, és ez, a többi tanulmányút és a legbelül munkáló magyarságtudat már akkora „culture shock”, ami látatlanban is felkeltheti az érdeklődést festményei iránt. Ezért is kezdtem ezzel a kis földrajzi helyzetelemzéssel.

Képekről írni a lehető leghálátlanabb feladat, nehezebb, mint egy filmet eltáncolni. Induljunk el a közvetlen tapasztalás felől. Biztosan előfordult már, hogy önök egy kellemesnek ígérkező rendezvényre indultak, de odafelé a buszon a tömeg kipréselte önökből az életkedvet. Vagy csak egyszerűen meg kellett fogniuk a kapaszkodót, amit két hete nem mostak le. Vagy álmodtak egy kellemes dologról, aztán a végén jött egy nyomasztó szekvencia, amely szétzilálta a mézédes érzéseket. Kirakójátékot is szinte mindenki játszott. Megvan már néhány arc, néhány épületrészlet, csak a többi részecskét kellene megtalálni, össze kellene kötni a képeket, a történéseket, a múltat és a jelent. De beszélhetnénk a szelektív emlékezetről is, arról, hogy a pozitív élmények idővel egyfajta szomorú nosztalgiává érlelődnek, a negatívakat pedig kitörli a láthatatlan radírgumi.

Duncsák Attila a részletek embere. Első látásra esetlegesnek tűnő kompozíciói valójában az utolsó részletig céltudatosak, mélységük van, és afféle törött tükrökként funkcionálnak. Ezek a tükrök gyakran a mi csodálkozó arcainkat mutatják, amellett, hogy vizuális feladványoknak is tekinthetőek. Olyanok, mint az agyunk mélyéről felvillanó, érzésekből, hangokból, színekből és képekből álló kollázsok, amelyek egy-egy szó kapcsán („Eposz”, „Hajó”, „Színház”, „Karnevál”) bevillannak. Ezek aztán egymásra torlódnak, tömörülnek, helyet követelnek a térben. Mint mikor a költőnek félmondatok, rímpárok jutnak eszébe álmában, ott kavarog a vers belül, de mire formába önthetné és cizellálná, már nem ugyanaz.

Duncsák Attila látszólag szintetizáló szándék nélkül, kollázs-technikával dolgozik. De csak látszólag. A nosztalgikus puzzle-szerűség mögött a világ összerakásának, a valóság kiderítésének, az értékek megőrzésének szándéka lapul. A festő a figuralitásra törekszik, de mintha valami vagy valaki minduntalan összerázná a puzzle-t. Nagyon „teli vannak” ezek a képek, sok rajtuk a néznivaló. Ezért a már ismert, más kiállításokon látott képek is szolgálnak meglepetésekkel.

A színek egyszerre szolgálják a dekorativitást és az érzelemkeltést. Megjelennek a már-már védjegyként funkcionáló állandó elemek, a kalapos dáma, az antik oszlop, a ló, vagy mondjuk a pepita padló, az álarcos bohóc, az újabb keltezésű alkotásokon pedig világhírű épületeket vagy kassai utcarészleteket lök a felszínre a karneváli kavalkád. Ez azonban nem mindig vidám karnevál. A múltat féltőn körülöleli a jelen, miközben a konzum-társadalom aggasztó lökdösődése, káosza állandóan jelen van. Több a zilált, mázolásos ecsetvonás, mint a világos körvonal. Az alakok kaotikus örvényben igyekeznek felszínen maradni.

Duncsák nemrég még egyet csavart a dolgon: saját festményeiről készült fotókat vagdosott darabokra, és ezekből készített kollázsokat. Azt, hogy előbb-utóbb színes magazinoknak esik neki ollóval, szinte sejteni lehetett, de ez a fotó-kollázs valami egészen eredeti öszszetettséget ad az új alkotásoknak. Nemcsak új történetláncolat sejlik fel, hanem a régi történetek is megújulnak, az évek alatt létrehozott egyéni, külön bejáratú ikonográfia új dimenziót kap.

A kamarakiállítás július 8-ig tekinthető meg a kassai Löffler Múzeumban.