Terry Gilliam
Az ember, aki megölte a mesét
„...és most, 25 évnyi forgatás, pontosabban nemforgatás után végre...” – ezzel a Monty Phyton-korszakot idéző vicces felirattal kezdődik Az ember, aki megölte Don Quijotét, az elátkozott film, amely 1989 óta foglalkoztatta Terry Gilliam rendezőt. Olyan szerencsétlenül alakult a projekt sorsa, hogy külön dokumentumfilmet forgattak arról, miért nem készült már el.
Gilliam, a Monty Python csoport rajzasztalától filmrendezővé avanzsált, öntörvényű alkotó, akinek a Brazil, a 12 majom és a Félelem és reszketés Las Vegasban című remekműveket is köszönhetjük, igazi Don Quijote-i alkat. A világ összes szélmalma sem tántorította el attól, hogy leforgassa élete álmát, amely egyébként a filmezés nehézségeinek bemutatásával indul – frenetikus poénként.
Először árvíz tette tönkre a felszerelést, aztán a biztosítással volt gond, majd a főszereplő betegség miatt kiszállt a filmből. A következő 15 évben szóba került Gérard Depardieu, Jean Rochefort, John Hurt, Robert Duvall, Ewan McGregor és Johnny Depp is a főbb szerepekre. Ketten közülük meghaltak (a rendező Jean Rochefortnak és John Hurtnek ajánlja filmjét), a többiek visszatáncoltak. És ez még csak a kezdet, ezután jöttek az anyagi nehézségek és jogi csaták, amelyek részletezésére kevés lenne ez az újságoldal. Slusszpoénként az idei cannes-i bemutatót majdnem meghiúsította a film egyik korábbi producere, aki sajátjának tekintette az alkotást, a 77 éves Gilliam pedig kisebb sztrókot kapott a fesztivál idején.
Ezek után hatalmas várakozásokkal és örömmel ül be az ember a moziba, hogy megtekintse az akarat diadalát, a filmtörténet legpechesebb projektjének végeredményét.
Toby (Adam Driver, kiváló Johnny Depp-pótlék) filmrendező, aki Spanyolországban forgat egy vodkareklámot. Egy zugárusnál felfedez egy DVD-t a saját vizsgafilmjével, egy Don Quijote-adap-tációval, amelyet amatőr szereplőkkel vett fel anno, és amelytől azt remélte, hogy Hollywoodig röpíti őt. Az emlékek hatására motorra pattan és ellátogat a vizsgafilm helyszínére, hogy megnézze, mi történt tíz év alatt az emberekkel, akik szerepeltek a filmjében. Kiderül, hogy alaposan belerondított az élet nyugodt, lusta folyásába: egy akkor tizenöt éves lányból, akit filmes karrierrel hitegetett, mára prostituált lett, a főszereplő pedig azóta is azt képzeli magáról, hogy ő Don Quijote. Ez az egykori cipész (Jonathan Pryce alakítja, aki a Brazil főszereplője is volt) a hirtelen felbukkanó Tobyban Sancho Panzát, hűséges szolgáját véli felfedezni, és különböző hajmeresztő kalandokba húzza őt magával.
Don Quijote és Toby/Sancho ugyanannak a rendezői attitűdnek a két oldalát testesíti meg. A Don az rendíthetetlen álmodozó, Tobyról pedig környezete, és a néző sem tudja eldönteni, hogy korszakos zseni vagy csak egy nagy gyerek. És végig ott bujkál a történetben a filmipar kritikája is: a rendezői hivatás aprópénzre váltása, a belefásulás, a pénzes producerek állandó, idegesítő jelenléte, valamint az a felelősség, amellyel az alkotók tartoz(ná)nak a saját kis életükből kirángatott szereplőik iránt.
Az ember, aki megölte Don Quijotét rendezője tehát a szemünk láttára gyakorol önkritikát, ám mivel ezt humorba ágyazza, nem mindig világos, mikor gondol komolyan valamit és mikor ironizál. A történet egyre zsúfoltabb lesz, egyre több zavaros utalással és nyögvenyelős párhuzammal. A kivitelezés pedig néha nagystílű, máskor viszont vásári bohózatra hajaz. Ugyanez vonatkozik a színészi játékra is: sosem lehet tudni, mikor szándékolt az amatőrszínpados megjelenítés, és mikor alakul úgy, hogy a színészek egyszerűen nem tudnak mit kezdeni szerepükkel.
Nem a meseszerűséggel van baj. A néző különösebb nehézségek nélkül befészkeli magát a mesébe, és elfogadja a játékszabályokat, mármint azt a tényt, hogy itt minkét főszereplővel a saját képzelete játszik fogócskát, és az őrület egyre fokozódik. A sok üresjárat és a még több didaktikus, magyarázatként beszúrt jelenet miatt azonban a film nem áll össze kerek egésszé, hanem hatalmas katyvasz lesz, amelyből csak az tűnik egyértelműnek, hogy Gilliam szélmalmok nélkül is vehemensen harcol saját valós vagy kitalált ellenségeivel.
A komikum színvonala is egyenetlen. Néhány bennfentes poén nem biztos, hogy minden nézőnél célba ér (pl. a forgatás helyszínéül szolgáló falu neve Sueños, azaz Álmok, a reklámfilm egy Mishkin márkájú vodkáról készül, a mórok a mai bevándorlókhoz hasonló hatást keltenek stb.), a gegek többsége pedig meglehetősen infantilis – hiányzik belőlük a Monty Python-filmek abszurd humora. Persze magyarázhatnánk ezt azzal, hogy a film humora pont olyan együgyű, mint a Cervantes-féle Don Quijote világnézete, de a regény cselekménye sajnos nem igazán jelenik meg, csupán a róla bennünk élő képzet. Talán Gilliam úgy gondolta, túl kevesen olvasták az eredetit ahhoz, hogy megértsék az esetleges párhuzamokat. Ezért inkább szürreális elemeket halmozott egymásra, amíg akkora torony lett belőlük, mint a film végi máglyarakás. Emiatt viszont súlytalan, önmagán nem igazán túlmutató alkotás született, amely egyszer megnézhető ugyan, de a pazar, mesebeli helyszíneken és a remek zenén kívül nem sok minden marad meg a fejünkben belőle.
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.