Az eltűnt nyomában

Nem könnyű feladat kiválogatni, mit érdemes megtartani a múltból, pláne, ha az emlékek öntörvényűleg is el-elhagynak minket. Mi marad egykori barátokból, helyzetekből, hogyha még ezek elmúlásuk után is képesek fordítani a róluk kialakított képünkön? Mi az, ami egykori, és mi az, ami mai az emlékekben?Gerevich András lírájában ezeknek a kérdéseknek inkább a poétikája, mintsem a filozófiája ragad magával. Utóbbival kapcsolatban maradt bennem némi hiányérzet, amiért azonban az előbbi kárpótolt. A költői kép működésének legapróbb részletei is megfigyelhetők abban, ahogy az eszköztelen nyelvet felmutató sorok után egy jól előkészített kép felbukkan. Például az Örökség című versben egy családi ereklye, a homokóra gyerekkori eltöréséről olvashatunk precíz leírást, amely aztán a homok és az idő bonyolult költői társulásának köszönhetően hirtelen szimbolikussá válik, majd a záró sor újra a „valóságba” ránt: „Vigyázz, meg ne vágd magad!” Gerevich kötetében a Határidő az első vers. Minden tekintetben. Pozíciója is sugallja, hogy a szerző szintén kiemelten kezeli. Nem gondolom erről a versről, hogy a kor „nagy összegző alkotása” volna, de talán az megengedhető kijelentés, hogy a mai költészet egyik fontos emlékezésverse. Az öngyilkos barát hátrahagyott emléknyomai, a halálának körülményeiről szerzett információk, a nélküle élt élet, valamint ezek reflexiója áll össze egy tízrészes verssé, amelyben persze az egyes elemek elrendezése is alapvető az értelmezésben. Bár a vers a „Vége. Ennyi volt. Halott” sorral indít, vagyis háromszorosan is lezártnak mondja a barát történetét, mégis újra és újra nekigyürkőzik az emlékezésnek, a megértésnek, sőt: „Bűntudatod van, mert már nem ismered / azt a távoli, lehorgadt fejet”. Ebben a versben merülnek fel a kritika elején leírt kérdések a legnagyobb súllyal, s végigolvasva a könyvet, kissé úgy érződik, mintha a kötet többi verse előtanulmány volna az „elsőhöz”, a Határidőhöz. Gerevich András: Tizenhat naplemente. Kalligram,Budapest, 2015.Értékelés: 7/10 Beke Zsolt