Az 1956-os komáromi diákok

Magyarországon már harmadik napja lobogott a forradalom lángja. A budapesti rádió – fegyverropogással a háttérben – reggel azt jelentette, hogy a mai nap folyamán felszámolják a fegyveres ellenforradalmi bandákat.

Amikor háromnegyed nyolckor beléptem a tanáriba, Holchei Viktor kollégám azzal fogadott, hogy a dél-komáromi vasútállomás épületére már kitűzték a nemzeti lobogót, ami azt jelenti, hogy a forradalmi erők kezében van a város. Ezt követően, hagyva minden pedagógiai kötelességem, gyalog rohantam a Duna-partra. Amikor a hídhoz értem, csehszlovák katonák akkor állítottak tüzelőállásba a vámház mellett egy kis méretű ágyút, a parton pedig lövészárkokat, megfigyelő állásokat alakítottak ki.

Tiszta idő volt, így nagyon jól lehetett látni, hogy a dél-komáromi állomás épületének homlokzatán az őszi szél milyen méltóságteljesen lobogtatja a piros-fehér-zöld zászlót, közben teherautókon érkező lelkes fiatalok magasba emelt fegyverekkel gyönyörűen énekelték a Kossuth-nótát. Az egész Erzsébet-sziget visszhangozta: Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!

Ezzel a ragyogó élménnyel rohantam vissza a gimnáziumba. Amikor az első emeletre értem, meglepődve láttam, hogy Konczer Józsefék, Oláh Gyuriék, Czirok Erzsiék osztálya vonul fel az aulába. Kérdésemre azt válaszolták, hogy előadásra vannak felrendelve. Csatlakoztam hozzájuk. Belépve a terembe azonnal feltűnt, hogy idősebb tanártársaim már ott ülnek az első sorban. Tisztelettel köszöntöttem őket, de nem ültem az első sorba, hanem tanítványaim hívására az érettségire készülők közt foglaltam helyet. Néhány perc múlva az igazgató vezetésével a pódiumon megjelent a tanfelügyelő és a kommunista pártbizottság küldöttje. Halk moraj közepette az igazgató üdvözölte a magas beosztású elvtársakat, majd átadta a szót a tanfelügyelőnek, aki a maga értelmi színvonalán elmondta, hogy Budapesten ellenforradalmi fegyveres bandák garázdálkodnak, gyilkolják az embereket, üzleteket fosztogatnak. A magyar nép azonban megsemmisíti ezeket a fasiszta gyilkosokat, akik azt akarják, hogy Magyarország lépjen ki a Varsói Szerződésből, bontsa fel az örök időkre megkötött barátsági és együttműködési szerződést a testvéri Szovjetunióval, a dicső szovjet csapatok vonuljanak ki Magyarországról. Ezek a fasiszta gyilkosok azt képzelik, hogyha Magyarország megszakítja kapcsolatait a dicső Szovjetunióval, akkor még a kerítéseket is kolbászból fonják. Valaki a mögöttünk lévő sorban csendben megjegyezte, hogy a sövényeket fonják.

Ezen épületes szónoklat után felolvasott egy szöveget, amelynek lényege a következő volt: A Komárnói Magyar Tannyelvű Tizenegyéves Iskola tanulói elítélik az ellenforradalmi bandák garázdálkodását Magyarországon, és követelik ezeknek fegyveres megsemmisítését.

Az előre elkészített szöveg felolvasása után a tanfelügyelő azzal folytatta, hogy ezt a tiltakozást elküldik Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának, a csehszlovák kormánynak és a Szovjetunió prágai nagykövetének, ezért kézfelemeléssel mindenki adja beleegyezését. Jött a felszólítás: Tessék a kezeket felemelni! Telnek a másodpercek, de egyetlen kéz sem emelkedik a magasba. A pódiumon ülők egyre nyugtalanabbak, megdöbbenve összenéznek, teljesen tanácstalanok. Az aulában halotti csend. Félelmetes ez a csend! Az első sorban ülő tanártársaim közül többen kétségbeesett arccal tekingetnek hátra. Diákjaink mozdulatlanul ülnek. A hivatalos személyek összehajolva sugdolódznak, majd hirtelen újra a tanfelügyelő emelkedik szólásra, megköszörüli torkát, és tagolva, hangosan mondja: Elvtársak, tes-sék megsza-vazni! A kezek azonban most sem mozdulnak. Az előttünk ülők fejüket lehajtva most már kuncognak, van aki hangosan nevetni akar, de hirtelen szájára helyezi tenyerét. A szónok eltorzult arccal most már ordítva fenyeget: Nem lesz érettségi, nem lesz főiskola! Amikor belefárad a hangoskodásba, újra csend honol a teremben. Ekkor az igazgató remegő hangon bejelenti, hogy a tanulók vonuljanak le az osztályokba, a tanárok folytassák a tanítást.

Soha nem léptem ki az aulából oly nagy félelemmel, mint akkor. Féltettem tanítványaimat, iskolámat, mert éreztem, hogy az atomfegyverekkel rendelkező Szovjetunió nem engedi meg Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből, ezért fegyverrel tiporja el a magyar forradalmat. Ezt követi aztán a bosszú, amelynek áldozatai lesznek bátor növendékeink.

A szabadságharc leverése után győzelmi mámorban úsztak a hatalom urai. A járási hivatal és pártbizottság elől a menekülésre készenlétbe helyezett teherautókat viszszarendelték az üzemekbe, a vár melletti parkban felállított nehézlövegeket is elvontatták, felszámolták a géppuskafészkeket, a vámház mellett tüzelőállásba helyezett ágyút pedig visszatolták a várba.

A nagy megkönnyebbülés közepette a kommunista hatalmasok el is feledkeztek a gimnáziumunk aulájában történtekről. A komáromi diákok csak akkor jutottak a vigyorgó funkcionáriusok eszébe, amikor Münich Ferenc és kísérete átutazott városunkon, és a szovjetek által hatalomra ültetett magyar elvbarátaik üdvözlésére kirendelték iskolánk tanulóit. Ezen a szomorú késő őszi napon hidegtől gyötörve ott álltunk a mai Kossuth tér útmenti részén, fáztunk és méltatlankodtunk. Hosszú várakozás után szirénázó rendőrautók kíséretében lefüggönyözött gépkocsik őrült tempóban hajtottak el előttünk. Mi mozdulatlanul, némán, undorral néztük a rohanó fekete autókat. A komáromi diákok így üdvözölték a magyar szabadságharc eltipróinak bérenceit. A megtorlás – alattomos eszközökkel – később jött.