Az 1. nap történelmi pillanatai

Manu Chao, az antiglobalista szupersztár…Reuters-felvétel Az alváshiány jelei főleg abban mutatkoznak, hogy tizenkét órányi élvezetből csupán egy alaktalan massza marad az ember agyában. Képtelen szakmailag elemezni a látottakat és hallottakat, pusztán halovány empirikus élményeire kénytelen hagyatkozni. A pornyelésről pedig csak annyit, hogy intenzív szócsépléssel kombinálva duplán káros az egészségre. Én legalábbis éjfélkor mar csak suttogva tudtam eszmét cserélni komoly emberekkel fontos dolgokról, miközben valami olyasmit éreztem, mint hajdan, tanár koromban a krétapor-felhős tábla előtt. Sebaj, vasárnapra úgyis hozzáedződöm a körülményekhez. Ekkor kell majd közönség előtt értelmesen megnyilvánulnom. De erről majd a maga idejében, ha lesz hozzá kedvem.

A szerdai nap több történelmi fordulópontot hozott. Először is a fesztivál nulladik napján elfogytak az ottalvós hetijegyek, azaz akik most kapnak észbe, hogy ki lehetne költözni Európa legnagyobb és leghosszabb multikulturális fesztiváljára, elkéstek, csak napijegyet válthatnak. Ha bosszankodni akarnék, megemlíteném, hogy idén pont annyiba kerül a napijegy, mint amennyibe tíz évvel ezelőtt a hetijegy került. De nincs szándékomban bosszankodni, az idei kínálat ugyanis kalapemelősen jó: változatos, izgalmas, egyszerre retro-jellegű és újdonság-kutató. Öreg fesztiválozó kollégák azon filóznak, szent áhítattal, hogy a legelső Szigeten fogant bébik valószínűleg most fesztiváloznak először szülői felügyelet nélkül az Óbudai szigeten. Feri barátom legalábbis biztos benne, hogy Dávid nevű fiúgyermeke az 1994-es, második Szigeten (Eurowoodstock) fogant egy zöld sátorban. Tegnap találkoztam Dáviddal, aranyos, mosolygós srác, nem kell szégyenkezniük miatta a szervezőknek. A zenei szakemberek azt elemzik, milyen mértékben járult hozzá ez a fesztivál a horizonttágításhoz és a leghaladóbb európai trendek tanító-nevelő jellegű elfogadtatásához. A Sziget ugyanis rejtve, titokban, óvatosan és diszkréten nevelni is szeretné látogatóit, miközben „játszani is engedi” őket.

Tegnap éjjel (nekem szerda) tanúja voltam egy történelmi pillanatnak: a nagyszínpad és környéke húsz perc leforgása alatt kétszer is elsötétült, a Sziget történetében először. Olyan volt az egész, mintha rakoncátlan kamaszok elvágtak volna egy fontos kábelt. Később megtudtam, hogy a nagyfeszültségű transzformátor romlott el, de legalább tudatosítottam, hogy az elektromos rendszer zavartalan működése nélkül nincs világforradalom. A dolog ugyanis a Manu Chao-koncertet tette majdnem tönkre. Manu barátunk egy társadalomjobbító szándékkal zenélő csávó, akit én ugyan sokkal jobban szerettem a Mano Negra zenekar élén, mint szólóban, de ez legyen a privát dilemmám. A latinos elemekben gazdag, de összességében kategorizálhatatlan, rockot, reggae-t, punkot és afrikai elemeket felvonultató, szövegileg balos hangnemű dalok antiglobalista szupersztárrá fokozták Manut, aki igencsak intenzív élményt nyújt élőben.

A mai napon (önöknek csütörtök) nagy várakozással nézek a Chemical Brothers, Cesaria Evora, a Soulfly és a Tinariwen koncertjeinek elébe. Természetesen beszámolok a fejleményekről, bar gyanítom, hogy személyes favoritjaim, a The Good, The Bad and The Queen még nem annyira ismertek kis hazánkban. Ezért engedjenek meg legalább egy mondatot róluk. A produkció az alternatív ikonnak számító Blur-vezér Damon Albarn legújabb agymenése (a Gorrilaz után), amelyhez sikerült megnyernie a Clash egykori basszusgitárosát, valamint Fela Kuti legendás dobosát, Tony Allent. Majd meglátjuk. Illetve meghalljuk. És szavakba öntjük, amennyire csak lehet.