Átrepülők

A somorjai Koncz Csilla regénye ilyen könyv. Amikor (1983-ban) megjelent Esterházy Péter Fuharosok című műve, az regényként határozta meg magát. Koncz Csilla könyvében ugyan nem szerepel ez a műfaji besorolás, de legalább 1983-tól fogva már tudjuk, a regénynek nem feltétlenül kell a klasszikusan vett műfajnak megfelelnie. Könyvével szerzőnk nem a líra és a szövegek közti kapcsolatok felé nyit, mint Esterházy, hanem szerkezetileg minősíti át a regény fogalmát.
A szerkezet ugyanis laza, egymással nem feltétlen összefüggő, de egymásból eredő történetdarabkákból és cselekményszálacskákból áll össze. Mellesleg már a cím (Mélymerülők) is szerkezeti redukció, mely a cselekmény helyett a szereplőkre tereli a figyelmet. Egyébként pedig – legalábbis én így értelmeztem – arra utal, amikor az embert bedobják a mélyvízbe. A nagybetűs életbe. Itt a két főszereplő tudatosan, tehát magától ugrik a mélybe. Kérdés persze, mert a mű is ezzel a kérdéssel zárul: vajon tényleg belevágnak-e? Ilyen értelemben nyitott marad a szerkezet, mely amúgy is sokban az olvasói képzeletre hagyatkozik.

„Egyszer azt mondtam, itt még a szomorúság is alaktalan, megfoghatatlan. Nincs is. Boldogság sincs. Csak úgy éljük az életet. Nem hagyunk nyomokat magunk után, nem hagyunk nyomokat másokban. Nem gondolkodunk egymáson, nem keverednek a magunk gondjai a másokéival. Nem ütköznek a rezgéseink sem. És tudod mit? Jó ez. Szeretem” – olvassuk, s már ebből a rövid részletből is egyértelmű, hogy a szerző mondatait egymáshoz való nyelvi viszonyuk köti össze: az egyik mondat hívja elő a következőt, amely az előzőre épül, azt viszi nyelvileg és gondolatiságában is tovább. Ez a minimálisra redukált, kifejezetten szerény szövegépítkezés rendkívül alkalmas belső lelkiállapotok rögzítésére is. S az is látható, hogy az idézett szöveg mintha konkrét címzetthez szólna, egy második személyű alanyhoz. Egy további szemléletes példa arra, hogy kis területen, egy rövid mellérendelő mondattal hogyan lehet kifejezni a szótlanságot: „A meglepetés ráült a szavakra, ellopta mindet.”
A fiatalság, tudjuk, illékony állapot, nehéz meghatározni, meddig tart, de nagyjából addig – s ez szerzőnk regényének esete –, amíg az ember le nem válik a szülőktől, vagy tragikusabb esetben, amíg el nem veszti szüleit. Annak részletezésére, hogy ez a leválás mennyire nem egyszerű és nem borítékolhatóan könnyű, most nem térek ki, de a leválás, az elválás egyik tünete a Mélymerülőkben is nyomon követhető: a fiatal átugrik egy generációt, s a szülőket megkerülve a nagyszülőkkel fog kezet. „A világ ijesztő lett, a felnőttség elkerülhetetlen” – így a regény.

A szöveg egyébként egy ószeres (a „tollas”) hangszórós hangjával indít, mintegy előrevetítve, hogy Tamás és Vera egymásra találása vagy újbóli találkozása sok mellékes hang, zene és zörej kíséretében megy majd végbe. Veruska amúgy kedves, jó kislány, „nem éppen hangadó”. És ismét a hang: „Veruska mindig hallott egy belső hangot, sőt csak azt hallotta. A külső, világi és főleg valóságos zajokkal nem foglalkozott ennyire. Ez a belső hang pedig ide terelgette őt, ebbe a faluba. Vissza a múltba. Vissza önmagához.” Tamás számára a zene a meghatározó: „Nem voltak céljai, már álmai sem, amerre elinduljon. A zene, amit játszott, olyan volt, mint egy ajtó, amely átrepítette egy másik világba. Valóságosnak nem annyira mondható, inkább nagyon különleges világba. Magát az átrepülést szerette a legjobban.”

Koncz Csilla egyvalamit nagyon tud: hol kell kitenni a pontot vagy hogyan kitenni a mondatot a pont elé – azaz miként nem fellazítani a szöveget és mindvégig megőrizni feszességét. Feszességét, s ezáltal feszültségét is. S ez nem kevés. Egy próza, melynek fejezetei fokozatosan egyre rövidülnek, mígnem teljesen elfogynak. Kifogynak alóla a szavak.

Koncz Csilla: Mélymerülők. Madách, 2020, 96 oldal