Arttal a tömegek felé

Budapest. Amikor önök ezt olvassák, már véget ért a 23. Sziget fesztivál. Bontják a színpadokat, szedik fel a járólapokat és a több tonnányi szemetet. Azt hallottam, ilyenkor kincskeresők hada érkezik, hogy összekapkodja, amit talál. Strandpapucsokat, párnákat vagy akár alig használt sátrakat is. Sokan ugyanis repülővel jönnek, helyben vesznek sátrat, egy hétig alszanak benne, aztán otthagyják.

A nyomok eltüntetése tíz napig is eltart, a terep végleges visszaállítása pedig heteken át folyik. Ennyit a közeljövőről. Nekem ugyan még csak vasárnap délután van, de ugorjunk egy nagyot, és tekintsük múltnak a mát. Pedig még előttünk áll a Rudimental és a Limp Bizkit koncertje a nagyszínpadon, a fénykavalkáddal és tűzijátékkal kísért záró show Martin Garrix vezényletével, José González, a Passenger és a Milky Chance a stabilan pocsék hangzású A38 sátorban, valamint az indiai Dhodad Gypsies of Rajasthan a világzenei színpadon.

Ez a programhelyszín az évek alatt nagyon a szívemhez nőtt, és nem igazán értem, miért kellett száműzni a domboldalból az egykori metálszínpad helyére. Ahol eleve kevesebben férnek el, és a szomszédos afro-reggae színpad eléggé bezavar hangilag. A domb körüli nyugisabb teret idén teljes egészében a képzőművészek vették birtokukba. Az úgynevezett ArtZone egyedi kezdeményezés, ilyesmivel kevés európai fesztiválon találkozhatunk, mivel nem vonz plusz tömegeket, viszont viszi a pénzt. A nagyobb magyarországi múzeumok és galériák a Szigeten igyekeznek fiatal látogatókat halászni, a környezetvédő alkotók PET-palackokból építenek szoborcsodákat, máshol lécekből, gerendákból szerkesztett műalkotások gyönyörködtetik a szemet. De van itt (volt itt) vashulladékból épített Sárga tengeralattjáró, műanyag kábelekből készített ülőkék, óriásvirágok és gombák. A szigetlakók maguk is sok mindennel elpöszmöghettek itt napközben, a negyven fokban. Készíthettek maguknak táskát használt molinókból, szobrászkodhattak, sőt még a tornacipőjüket is kidekorálhatták textilfestékkel és strasszokkal.

Tulajdonképpen maga a fesztivál is egy hatalmas installáció (volt), tele ötletes, jópofa építményekkel, vagyis az ember lépten-nyomon beleütközött a képzőművészetbe. Éjszakánként, ha lehet, még fokozódott is a helyzet, mert a rengeteg színes lampion- és égősor láttán úgy érezhettük, mesevilágban járunk. A külföldi fiatalok pedig egy derűs, sokszínű társadalom benyomását kapták, ahol mindenki nyitott és toleráns. Ha nem akarják, sosem tudják meg, hogy mindez egy vágyálom kivetítése egy elképzelt országról. Itt voltam a kezdetekkor is, amikor a Sziget egy boldog és felszabadult Magyarország kulturális lenyomata volt. Az itteni hangulat „úgy maradt”, a társadalom viszont sajnos nagyon megváltozott. Ezért érzi azt az ember, hogy bárcsak ne kellene elhagynia ezt a „fesztiválköztársaságot”, amelynek programfüzete immár harmadik éve útlevél formátumú. Talán nem véletlenül…