Apró melodrámákkal remekel

Énekelt már kis színpadon és egészen nagyon, sportcsarnokban és a Művészetek Palotájában. Arénában először Dés László 60. születésnapján. Akkor azt hitte, először és utoljára lépett fel ilyen óriási, több tízezres közönség előtt. „Emlékszem, mennyire izgultam előtte – mondja. – De amikor felértem a színpadra, és elkezdtem énekelni… olyan magnetikus ereje van egy ekkora tömegnek, hogy teljesen átszellemül az ember. Nem lehet hozzá hasonlítani semmit. És most újra megélhettem ugyanezt, ugyanazon a helyszínen.”
 
Külföldi pályatársai közül Russel Crowe, Johnny Depp és Kiefer Sutherland elég gyakran koncerteznek mostanában. Nyilván van ebben valami, amit sem egy színpadi, sem egy filmszereptől nem kap meg a színész, talán épp ezért olyan vonzó számára. Feltéve, hogy van hozzá hangja, érzéke, tehetsége.

Nádasdy Kálmán tanár úr mondta a főiskolán, hogy akkor játszunk jól zenés darabot, ha úgy érezzük, hogy már nem tudunk valamit szavakkal, prózában elmondani, s akkor dalra fakadunk. Aki nagy színházban játszik, például a Vígszínházban, ezerszáz fős közönség előtt, az már sejti, milyen érzés lehet, amikor egy koncerten több ezer ember nézi, figyeli az előadót, és szinte együtt lélegzik vele. Kisebb színházakban ugyanezt nem élheti meg a színész. Na jó, ott is megvan ebből az érzésből valami, de az más. Nehéz ezt megfogalmazni. Mert van különbség. Egy prózai szerepet iszonyatosan jól eljátszani és a közönséget kielégíteni ugyanolyan nehéz, és nem mindig sikerül, de az éneklés és az a hatalmas tömeg…! Most egész nyáron koncerteztünk, sok helyen jártunk, helyszínenként ezerötszáz-kétezer ember előtt léptünk fel, és azt kell hogy mondjam, sokkal egyszerűbben és közvetlenebbül érzed a reakciót, mint egy prózai előadásban, ahol tulajdonképpen tilos kinézni a közönségre. Az másfajta színjátszás. Mintha nem is lennének ott a nézők. Itt pedig kifejezetten feléjük fordulva szerepel az ember. Őket figyelve nekik adunk és tőlük kapunk érzelmeket.
 
De amikor Kaposváron Velma Kelly volt a Chicagóban, vagy a Madách Színházban Sally Bowles a Kabaréban, akkor ott ki-kikacsintott a közönségre.

Ott igen. Az más műfaj. Musical. De az is boldoggá tett. Gyerekkoromban rengeteget énekeltem. Otthon is, meg amerre járkáltam. Nagyon szerettem a zenét már kölyökként is. Kaposváron tag voltam, amikor utolért a Chicago. De a Kabaréra nem is jelentkeztem volna meghallgatásra, ha a férjem, Puskás Tamás nem lökdös el, hogy Juli, neked ezt meg kell próbálnod! Nem is mertem volna elmenni magamtól, Úristen! És már a castingon is nagyon jól éreztem magam, pedig rettenetesen izgultam. Ez egészen másfajta fogalmazás, másfajta kapcsolat a nézőkkel. Nagyon nagy a Madách Színház befogadóképessége is, csak mégsem akkora, mint például az Arénáé. De Siófokon is volt négyezer ember. Johnny Deppék pedig nem érezhetik a különbséget, hiszen színházban nem igazán játszanak. Ők el is csodálkoznak azon, hogy mi mindent csinálunk, hányféle dologra vagyunk képesek. Kevés országban adatik meg a színészeknek, hogy a színház mellett filmeznek, rádióznak és még szinkronizálhatnak is.
 
Megnéztem tegnap a Kabaré egy-egy jelenetét a YouTube-on. Mennyi szenvedély, érzékiség, karc és könny van a hangjában!

Rég volt, nagyon klassz volt. Szerettem azt az előadást.
 
Micsoda partnerei voltak! Paudits, Psota, Garas!

Csupa zseni. A Paudits! Rosszul érezte magát, kisemmizettnek, elhanyagoltnak, hogy nem foglalkoztatták eleget, és igaza volt. Ott álltam mellette, és elmondhatom, hogy mindent tudott. Ami az ő torkában benne volt, az világszínvonal, de az is, ahogy mozgott. Nem csodálkozom azon, hogy megkeseredett, boldogtalan emberként halt meg a végén. Sokkal több figyelmet érdemelt volna. Nyomorban halt meg, ezt pedig kikérem magamnak! Egy ekkora tehetség! Szomorú vagyok, és felháborítónak találom. A Psota? Elképesztő élmény volt vele dolgozni a színpadon. Sírtam, zokogtam, amikor énekelt, és ott kellett feküdnöm az ölében. Az egész teste tetőtől talpig énekelt. Olyan volt, mint egy nagybőgő. Ráfekszel, és húzzák alattad. Szól. Beissza minden porcikád. Az odaadása, a komolysága, a koncentráltsága is lenyűgöző volt. Gyerekkoromtól ismertem őt, amikor még Ungvári Tamással élt, akivel apámék nagyon jóban voltak. Láttam, hogy egy nem létező egyéniség is létezik a földön. Annyira különös anyagokból, érzelmekből összerakott figura volt! A harsányságával, a hallgatásaival, a váratlanságaival. Az arca, az egész alkata egészen különleges emberré tette. Ha nem Magyarországon születik, egészen biztos, hogy világhírű ő is. De neki legalább megadatott az a szerencse, hogy élete végéig sokat dolgozhatott, és megbecsülték őt. Jogosan és helyesen! Na és a Garas! Úristen! Felejthetetlen alakítások sora. Elképesztő figura, különleges humorú ember volt. Hatalmas és csodálatos színész. 

Említette, hogy már kiskorában is szeretett énekelni. Akkor az énekórát nem kínszenvedésnek élte meg, mint a gyerekek többsége?

Az volt a kedvencem. Zenei általánosba jártam. Ott többet énekeltünk, mint mások, máshol. Aztán átmentem egy másik iskolába. Szerencsétlenségemre egy kísérleti matematikai osztályba, mert az angol szak miatt oda raktak be a szüleim. Kicsit megtanultam angolul, és ott már mindenféle iskolai ünnepségen felléptünk a barátnőimmel. Műsort adtunk. Magyar táncdalénekeseket utánoztunk. Gyakran voltam színpadon, sokat bohóckodtunk.
 
Ma milyen zenét hallgat? Van egyáltalán kedvenc zsánere?

Mindenevő vagyok. Azért van mázlim, mert van két nagyobb, fiatal fiam, akik naprakészek mindenféle stílusban. És ha olvasok valamit valakiről, rögtön utánanézek a neten. Nagyon fontos számomra a zene. Klasszikusokat is hallgatok. Azt is nagy boldogságnak élem meg, hogy a kisebbik fiam zenét szerez. Ez nekem külön mámor. Ülök a szobájában, és megmutatja, milyen zenét írt éppen. Több előadáshoz komponált már a Centrál Színházban. Ennek különösen örülök. Kapott egy ilyen affinitást.
 
Dés Lászlóhoz és Bereményi Gé­zához egy csodás lemez köti. A Hall­gass kicsit, 1988-ból. Együttműködésük azóta is töretlen. Időnként kap tőlük egy-egy új szerzeményt, és csaknem tizenöt éve a Dés-koncertek állandó fellépője. Mire kíváncsi elsőként, a zenére vagy a szövegre?

Előbb a zenét komponálja meg Dés, hozzá ír verset a Bereményi, és együtt kapom meg a kettőt. Vagy felmegyek Déshez, és megmutatja. Csodálatos dalok. A löketet egyszerre kapom tőlük.
 
Lehet, hogy Bereményivel egy fokkal erősebb a kapcsolata, mint Déssel? A szövegei ugyanis azt tükrözik: röntgenszemekkel látja Básti Julit.

Mindenkinek ilyen dalokat ír. De ismer engem, az biztos. Bárcsak én tudnék így írni! Akkor viszont én lennék Bereményi Júlia. Gézában az a jó, hogy mindenkinek a saját egyéniségére ír. Tudja, hogy mi áll jól annak az előadónak. Ettől olyan őrült tehetséges. Evidenciában tartja, hogy kinek milyen tartalmat ír. De az is számít természetesen, hogy Dés milyen zenét ad neki. Ő meg pontosan tudja, hogy melyik előadónak milyen típusú zenét komponáljon. Ajánlanék is egy dalt a sok közül. Anyakomplexus vs. apakomplexus. Nagyon érdekes és számomra igazán megható, ahogy Bereményi elcsípte az életemet.
 
Egy ilyen dallal ugyanannyit el tud mondani, mint egy szereppel?

Egyértelmű. Ezért különleges ez a páros. Bereményi a maga nemében páratlan, mert novellákat, regényeket ír egy dalszövegben. Ez az elképesztő benne. Utolérhetetlen, amit tud. Mindig mély mondanivalójú szöveget kapok tőle. Nála nem kell nyolcszor ugyanazt a banális sort ismételgetni.

Dramolettek, melodrámák ezek a dalok, mondja Dés László.

Mind. Az összes. Igaza van.
 
Azokat a számokat, amelyeket eddig Cserhalmi Györggyel adott elő, az új felállásban már Nagy Ervinnel énekli. Előbbi egyszerre karcolt és simogatott a hangjával. Minden dallal nyomot hagyott a hallgató lelkében.

Gyurival egy korosztály vagyunk. Stimmeltünk a dalokban. Ugyanazt a kultúrpolitikai és mindenféle időt, érát éltük meg együtt. Pár év különbség van csak köztünk. Ő egészen máshogy és máshonnan közelítette meg ezeket a dalokat. Korából és élettapasztalatából eredően másfajta éneklési móddal is természetesen.
 
És Ervin?

Nagy énekes. Gyuri mást csinált a dalokból. Ervin szuperül, gyönyörűen adja elő mindegyiket. Nem akarom összehasonlítani őket. Egyébként nem is lehet. Más a Gyuri, és egészen más az Ervin. Most, hogy Ervinnel énekelek, magamban azon nevetek, hogy a mamája lehetnék. Tényleg! Negyvenegy éves a nagyobbik fiam. De ez a korkülönbség annyira eltűnik köztünk Ervinnel! Jóban vagyunk. Kölyökként jött a Katona József Színházba, és azonnal összekerültünk egy darabban. Tudja, milyen vagyok, és én is tudom, hogy ő milyen. Régi ismeretség ez köztünk. Tiszteljük egymást. Gyuri stílusa is megismételhetetlen. Mindenki beleborzongott, amikor a Hosszú menetet énekelte. Ervin másképpen szólaltatja meg a dalt. De ő is úgy énekli el, hogy az szenzációs.
 
„Tejföl, lubickolás, ahogy összecsap Básti Juli és Nagy Ervin egy dalban” – vélekedik Dés László.

A Játszótársakat énekeljük együtt, és valóban nagyon élvezzük.
 
De miért nincs egy ilyen színésznőnek, aki így énekel, önálló dalestje?

Mert mindig annyit dolgozom, hogy egyszerűen nincs rá időm.
 
Vagy még tartogatja, nem akarja olyan nagyon?

Nem, nem! Kellene hozzá egy ember is, aki megírná az estet. Olyan szövegekkel, amelyek jól összekötnék a dalokat.
 
Bereményi nem írná meg?

Nem kérek ilyet. Egyáltalán. Én soha semmit nem kérek. És most is annyi dolgom van!
 
Sose legyen kevesebb!

Jó, de akkor sem tudom. Lehet, hogy majd egyszer erőt veszek magamon, és valakiből mégis kipréselek egy összekötő szöveget. Valamilyen szálra fel kellene fűzni a dalokat.
 
Aztán már menne minden magától.

De milyen szál legyen az? Annyiféle irányba el lehetne indulni, hogy már ott megállok, és azt mondom, fogalmam sincs. Ez eddig nem jött össze valahogy. Három gyerek és rengeteg darab, meg sok minden más mellett nem is jöhetett össze. Egyszer talán majd ennek is eljön az ideje.

A szerző a Vasárnap munkatársa