Apának lenni felelősség

Az ideális családban az anya a szellemi és érzelmi vezető, az apának viszont az a dolga, hogy apránként bevezesse gyermekét az élet rejtelmeibe. Ő mutatja a példát, és segít, hogy a kicsi kinyíljon, legyen önálló abban a világban, amely a családon kívül található.

Sybilla Weber német pszichológus szerint az utóbbi évtizedekben egyre inkább eltűnőben van a „normális apa”, aki éretten, okosan és tudatosan szereti a gyermekeit, felelősségteljesen és következetesen neveli az utódait.

Úgy véli, a hagyományos apaszerep már a múlté, viszont jó néhány új típus jelent meg. Ezzel kapcsolatban érdekes kategóriákat állított fel.

Víkend apa

(nem tévesztendő össze az elvált férjjel, akit közhasználatú szóval hét végi apukának neveznek szerte a világon)

Mindent a hét végén akar elintézni, ilyenkor igyekszik pótolni hét közbeni mulasztásait, s persze általában túlzásokra ragadtatja magát. Akár szeret, akár nevel, jutalmaz vagy büntet, mindig túlzásba viszi.

Gazdasági apa

Szinte kizárólag a pénzkeresésre összpontosít, és még jó, ha legalább anyagilag el tudja látni a családját. Másra, többre nincs igénye és fél is attól, hogy ennél mélyebben „belemásszon” a család és a gyereknevelés ügyeibe.

Uralkodó apa

Ilyen is van, mégpedig szép számmal. Szigorú, önmagát királynak, a családtagokat viszont afféle alattvalóknak tekinti, és úgy is bánik velük. Ez a minizsarnok megkeseríti környezete életét.

Papucs-apa

Az ilyen apák igencsak népes csoportot alkotnak. Őket teljes mértékben uralják a gyermekeik (és általában a feleségük is). A papucsnak nincs szava, nincs véleménye. A gyerekek sem veszik komolyan, olyan, mintha nem is létezne.

Haver-apa

Úgy hiszi, a gyerekkel barátkozni kell. Ezt simán túlzásba is viszi, állítja, hogy legjobb barátja a gyereke, aki aztán hamar észreveszi: bármit kívánhat magának, azt a „haver” megszerzi. ĺgy ez a kapcsolat rövid idő alatt meglehetősen egyoldalúvá sekélyesedik.

Utazó apa

Örökké távol van.

Önfeláldozó apa

A család mártírjaként él.

Játszótárs-apa

Voltaképpen még maga sem nőtt fel igazán.

A pszichológus szerint az a legnagyobb baj, hogy az egyszerű, normális, „szeretetteljes” apa már-már hiánycikk. A mai férfiak nagy többsége ugyanis csonka családban, elvált szülők gyermekeként nőtt fel. Vagy ha a szülei együtt éltek is, az apját „kasztrálták”, ha nem is a szó szoros értelmében, inkább lelkileg.

Ráadásul – és ezt már a közép-európai szakemberek mondják – a politikai helyzet is hatással volt a mai fiúgyermekek lelkiállapotára. A mai tizenévesek egyre több rosszat tudnak meg az előző rendszerről, és ez is elég nekik ahhoz, hogy lenézzék miatta a szüleiket, elsősorban az apjukat. Hiszen abban a bizonyos rendszerben nőtt fel, és vagy kiszolgálta, vagy nem tett ellene semmit, ha nem is értett vele egyet.

A mai fiatal apák már azzal a komplexussal futnak neki az életnek – vajon az ő gyerekeik jobban lesznek? És ők jobban szeretik majd utódaikat?

A legtöbb európai férfi úgy véli: a gyermeknevelés elsősorban (vagy kizárólag) az asszony dolga, és ő maga ritkán avatkozik bele. Amikor a gyermek óvodáskorú, az apák szinte száz százaléka meg van győződve arról, hogy az ilyen kicsi gyermeket a nőre kell bízni, ott a férfinak szinte semmi dolga sincs.

És bár az iskoláskorú gyermeket elméletileg két szülő neveli, még a teljes családokban is a nő látja el az ezzel kapcsolatos teendőket. Arról nem is szólva, hogy ahol nincs apa, ott aztán minden teher a nő vállára zuhan.

Persze ebben a társadalmi, szociális és kulturális körülmények, szokások is szerepet játszanak. Európa nagyobb részében úgy alakul az élet, hogy a fiatal apát már a kicsi világrajötte után valóságos „női fal” választja el a gyermekétől: a felesége (aki most már anya), a nagymamák (az anyósa és a saját anyja), illetve a sok közeli és távoli nőrokon, akik egyértelműen a tudomására hozzák: a kisgyerekkel foglalkozni nem a férfi dolga. Aztán ez szépen így marad a következő években is.

Márpedig a lélektan tudósai a megmondhatói, hogy a gyermeknek egyformán szüksége van mindkét szülő folyamatos és érezhető, aktív jelenlétére. Jelentős számú kísérlet igazolta, hogy sokkal nyugodtabb és jobban fejlődik az a csecsemő, amelyik állandóan érzékeli az apa szagát, hangját. Vagyis tudja, hogy itt van az a másik, oly szükséges lény is. Itt az apa, aki olykor átveszi az anya szerepét, kiviszi sétálni a friss levegőre és csuda dolgokat mutat.

Ha az anya egyedül neveli a fiát és úgy bánik vele, mintha az a természettől kapott, egyenesen neki szánt ajándék lenne – és ezt érezteti a fiúval is –, általában önző és impotens férfit nevel fel. Ugyanez nem történhet meg a lelkileg erős, határozott, igazságos apa mellett felnövő fiúval. Az okos anya tehát mindig az apára irányítja gyermeke figyelmét.

Valaha régen az apa volt a család feje a szó átvitt értelmében is – vagyis ő tudott csak válaszolni minden kérdésre, egyfajta tudás birtokosa volt. Ma azonban a nő nemcsak ugyanannyit tud, mint a férfi, de általában ő van kéznél, ő van közelebb a gyermekhez, így aztán a kérdések zöme is hozzá irányul. Tehát lassanként a legtöbb anya a gyermeke szemében a család „fejévé” válik, az apa pedig elsodródik, távolabb kerül, nem is számít már annyira.

Az ilyen családban aztán az apa előbb-utóbb a Weber asszony által felállított kategóriák valamelyikében találja magát – sokszor anélkül, hogy tudna róla. (gy)