Amikor váratlanul átölel minket a halál

Talán mindenki ismeri A nyolcadik utas: a Halál című, 1979-ben világot látott zsánerformáló sci-fi remekművet. Az azóta öt folytatást megélt széria – nem beszélve a Predátor crossover-világtól – a science fiction és a rettegésre vágyók nagy kedvence. Ugyanakkor ez a projekt is beleesett a monetizálás tipikus csapdájába.

Az első négy részt követően hosszú hallgatást követően 2012-ben visszatérő Prometheus szép lett, de nagyon távoli, nagyon elrugaszkodott. Az Alien, maga a lény mindig is hordozott magában egy titokzatos, nehezen körülírható félelmetes kisugárzást. Az első három alkotás pedig ehhez a vonalhoz ragaszkodott, ezáltal is fenntartva a rettegés fokát.

Ridley Scott ezt a hagyományt törte meg, amikor a félig-meddig hivata-los Ragadozó (Predator) – Alien világot tovább bővítette és lényegében nem titkolt céllal igyekezett szét is szabdalni az eddigi díszletet. A stúdiótól mindenki nagy meglepetésére első kérésre zöldet kapott, így a világteremtés elindulhatott rögös útján. Ezt az utat egyébként már a 2017-es Covenant forgatásán igyekeztek kikövezni, hosszú ideig sikertelenül.

A Romulus ezt a vonalat képviseli, bár Fede Álvarez azért bőven hagyott biztosítókötelet. A film ugyanis mellékesen kötődik a Prometheus-történethez, beemelve annak alapvető és meghatározó elemét, a teremtés folyamatának gyökerét. Őszintén szólva nekem tetszett ez az ötlet, mert alapvetően nem rontott a film egészén. Annyira  mellékesen hivatkoznak rá, hogy a néző nem tud kiesni a cselekmény halálos öleléséből. Mert ez lett a Romolus igazi erénye: visszatért a klausztrofób, sötét, nedves, fojtogató környezetbe. Sőt, egyes jelenetekben a gravitáció hiányával még külön arcon is csap, hogy: nem, ne dőlj hátra ez a sötét űr, ami bizony meg fog ölni.

Amiben talán egy kicsit gyenge, hogy a cselekmény bonyodalmát majdhogynem egy tinihorror eszközeivel nyitja a film. A tipikus zsáner-elemek ellenére a film mégis ügyesen ad magyarázatokat és teszi helyére ezt a szakaszt. Amivel viszont az egész bonyodalom beindítását eléri, az egyértelműen a szereplők rossz döntéseinek sora, ami ugyan végig piszkálja az ember agyát, de egy ponton túl inkább beletörődik és átadja magát a feszültségnek. Rutinos filmnézőnek a horrorelemek annyira nem működnek, a jumpscare-eket megfelelő időben és mennyiségben adagolja a rendező, a feszültséget viszont nagyon jól beosztja.

A Romolusszal minden tekintetben felfrissült a széria, remélhetőleg nem rontják el felesleges folytatással, mert van még anyag a sztoriban...