Amikor a rockzenében nincs szükség a humorra

A zeneipar kiszámíthatatlan – gondolom, ezzel senkinek sem mondtam újat. Még a minden hájjal megkent szakembereket is gyakran éri meglepetés. Legutóbb a The Darkness érthetetlen bukása lepte meg őket, a mai napig nem tudtak napirendre térni felette. Egy olyan zenekarra mondott nemet a közönség, amely úgy nézett ki, még évekig sikerre van ítélve. A Justin Hawkins, Dale Hawkins, Richie Edwards és Edward Graham alkotta kvartett 2003 legnagyobb felfedezettje volt, Permission To Land című albumával a közönséget és a szakmát egyaránt meghódította, 2004 februárjában négy jelölésből hármat díjra váltott a legrangosabb brit zenei díjak kiosztóján, a BRIT Awardsszon. A zenészek a világhírű Roy Thomas Baker irányítása mellett készítették el második lemezüket, a producer már a megjelenés előtt arra biztatta őket, hogy kezdjenek el költekezni, mivel szerinte sikersorozatuk tovább folytatódik. Sokan semmitmondó kijelentésnek titulálták szavait, hiszen senkiben sem merült fel, hogy az album esetleg megbukik. A fiúk pályafutását semmi sem veszélyeztette, ráadásul több előrejelzés azt mutatta, hogy övék a karácsonyi piac legjobban várt újdonsága. Ezzel szemben a november 28-án kiadott One Way Ticket To Hell …And Back csak a brit eladási lista 11. helyén debütált, és mindössze négy hétig szerepelt a legkelendőbb hetvenöt album között, az USA-ban a TOP 50-be sem került be. A bukásnál csak a meglepetés volt nagyobb. A szakmabeliek a sikertelenséget a rossz megjelenési időponttal indokolták, mondván, a korong a dömpingben elveszett, s majd a második, februárra tervezett kislemez jobban ráirányítja a figyelmet. Ha belegondolunk, ez a legelfogadhatóbb magyarázat, ugyanis a lemez nem rosszabb, mint az első, így érthetetlen az egyik legrangosabb brit rockzenei szaklap, a Kerrang! év végi közönségszavazásának végeredménye is: a fiúk diadalmaskodtak a legfőbb negatív kategóriákban, övék lett „A legrosszabb zenekar” és „A legrosszabb album” cím. Pedig semmit sem követtek el, amivel kiválthatták volna a közönség ellenszenvét. Nem éltek vissza azzal sem, amikor kiderült, Tony Blair is a rajongóik között van. „A miniszterelnök szereti a zenét, de ettől még nem lesz rendes ember. Caligula császár is pengette a hárfát” – jelentette ki Justin. A napokban elúszott az utolsó szalmaszál is, amelybe kapaszkodtak, a második kislemezdal, az Is It Just Me? két hete a brit kislemezlista nyolcadik helyére iratkozott fel, de az elmúlt héten már csak a 35. helyen szerepelt, és az album a várakozással ellentétben nem tért vissza az eladási listára.

A The Darkness azt tartja magáról, hogy visszahozta a humort a rockba. Valószínűleg a zenészek mostanság nincsenek vicces kedvükben, úgy néz ki, jelenleg a rockzenének nincs szüksége humorra. De az egyértelmű, a The Darknessre nincs szükség. Ki érti ezt? (puha)