Amikor a kispapák a kismamák közt kis padokon várakoznak...

Sorban állni, várakozni senki sem szeret. Pláne nem az orvosi rendelő várótermében. De van két olyan hely, ahol az ember lánya (vagy fia) még kényelmetlenebbül feszeng, mint általában: a fogorvosnál és a nőgyógyászaton. A fogorvos sima ügy. Ha bent fúrnak, kint még a legedzettebb páciens szája széle is megremeg. A nőgyógyászati váróban már némileg más a helyzet: a kismamák általában remekül elszórakoztatják önmagukat és a többi asszonyt. ĺgy könnyebb megfeledkezni a soros vizsgálat kényelmetlen procedúrájáról. A mi nőgyógyászati várótermünk mostanában mindig tele van kismamákkal. Megszűnt a védőnői hálózat, így a ginekológus nővérkéje végzi az összes terhességi apróvizsgálatot. Emlékszem, hogy egy-két évtizeddel ezelőtt a férfiak még fehér hollónak számítottak a női váróban. Ha mégis bedugták a fejüket az ajtón, akkor csak azért, hogy meglessék, vajon életük párja már sorra került-e, vagy sem. Amikor pedig esetleg rájuk is szükség volt egy vizsgálat – rendszerint vérvétel – erejéig, akkor az oldalsó ajtón kopogtak be, egyenesen a doktor úrhoz. Mintha csak tartottak volna a kíváncsi asszonytekintetektől. „Ezek amolyan női dolgok” – summázták akkoriban a teremtés koronái a nőgyógyászati váróban összegyűlt asszonyok minden gondját és örömét, mintha szemernyi közük sem lenne hozzá. Azaz mihozzánk, nőkhöz. Azóta – legalábbis mifelénk – gyökeresen megváltozott a helyzet. (És nem kizárólag a papás szülések térhódítása miatt, ami mellesleg inkább a nagyvárosok liberálisabb klinikáinak kiváltsága.) A férfiak ettől függetlenül is felszabadultabbak lettek, és minden híreszteléssel ellentétben olyan férfiasak, hogy csak na! A minap legalábbis ezt tapasztaltam, amikor sokadmagammal én is ott várakoztam a nőgyógyász előszobájában. A váróterem se nem kényelmes, se nem tágas. Afféle szocialista maradvány, s három műbőr bevonatú pad formájában nagyjából tizenkét ülőhellyel szolgál, már ha az illető fehérszemélyek nem túl terebélyesek. Ehhez képest ottjártamkor vagy huszonöten szorongtunk a helyiségben, s a várakozók nagy része kismama volt. A gömbölyded pocakok között először fel sem tűnt a három férfitárs. Legfőképpen azért nem, mert míg mi jó néhányan szinte vállvetve ácsorogtunk, ők mindhárman férfiasan ücsörögtek. Már éppen felhördültem magamban, hogy jó, a tömegközlekedési eszközökön még csak-csak elmegy az „egyenjogúságnak” e férfias demonstrálása, ám a nőgyógyászati váróban talán mégis kijárna nekünk egy kis udvariasság, s ekkor kijött a rendelőből egy csinos, fiatal kismama. – Na végre! – szólt oda neki az egyik férfiú, s miközben felállt, nyújtózott is egyet, hogy csak úgy ropogtak a csontjai! A hölgy az ajtóból még köszönt, hogy „viszontlátásra!”, élete párját ellenben annyira megviselhették a várakozás fáradalmai, hogy ilyesmire már nem tellett az erejéből. Igaz, ott és akkor aligha vágyott őt viszontlátni közülünk bárki is... Csöndben várakoztunk tovább, szerencsére viszonylag gyorsan folytak a vizsgálatok. Jó egy óra elteltével már csak nyolcan maradtunk a váróteremben, a két férfiúval együtt. Addigra alaposabban szemügyre vettem őket. Egyikük némileg tanácstalan fiatalember benyomását keltette, a másik – néhány ősz hajszállal tarkított, kopasz feje búbja, ráncos kézfeje, és agyonhasznált, korántsem makulátlan öltönye után ítélve – már erősen középkorú lehetett. Belőle nem látszott több, mert egy jókora, szétnyitott újság mögé bújt. Azután arról is tudomást szereztünk, hogy mi történik az újság mögött. Először csupán halk, majd egyre hangosabb, erőteljes, férfias horkolás hallatszott. Mosolyogtunk, persze, hogy hát ezt a szegény úriembert talán itt felejtette a neje, és ha jóízű álmából felébred, meglehet, arra sem emlékszik majd, hol is van tulajdonképpen. Eltelt még jó néhány perc, amikor a külső folyosóról beszólt egy meglehetősen kócos, nagydarab asszonyság: – „Gyere, Józsi, túl vagyok az ultrahangon!” Józsi bá’ horkant még egy utolsót, komótosan összehajtogatta az újságot, majd benyúlt a pad alá, és kivett onnan egy üres sörösüveget. Becsületünkre legyen mondva, csak akkor robbant ki belőlünk a nevetés, amikor a pár mögött becsapódott a lengőajtó. Jómagam ugyan nem kacarásztam sokáig, mert szólított a nővérke. És velem együtt a fiatalember is beóvakodott a rendelőbe. Végigfutott az agyamon, hogyan fogok én így, egy vadidegen férfi társaságában levetkőzni a picurka előhelyiségben, és ijedtemben majdnem csuklani kezdtem. Szerencsére a nővérke is átlátta a helyzetet, és mosolyogva megkérdezte a fiatalembertől, hogy nem tévesztette-e el az ajtót. – Ó, nem – hangzott a válasz –, én a feleségem helyett jöttem.” Ennek hallatán már nem csak én, hanem a nővérke is olyan hangosan nevetett, hogy még az orvos is kidugta a fejét az ajtón. Azután kiderült, hogy egy ifjú apukáról van szó, aki nem akarta fárasztani a feleségét, ezért maga hozta el az asszonyka papírjait, hogy az nyugodtan vigyázhasson otthon a kis trónörökösre. Szó mi szó, ezúttal valóban a fiatalasszony járt jobban. (És az asszonyt pótló férj majdnem jogosan ülte el a helyet a kismamák elől...) Az pedig már egy másik történet, hogy időnként az örökös gyermekfelügyelet is meglehetősen fárasztó tud lenni. S hogy a gyermekáldásnak ezt az oldalát viszonylag kevés kispapa ismeri (el).