Álmok, érzések, dilemmák

Igazi antisztáralkat, mégis stadionokat tölt meg, két év alatt körbekoncertezte a világot, dalai 15 milliárd streamelést értek el, 2019-es bemutatkozó albuma két egymást követő évben lett a legkelendőbb lemez Nagy-Britanniában. Szűkebb hazájában, Skóciában pedig 1981 óta nem fordult elő, hogy egy odavalósi előadó vezesse a brit listát. (Sheena Eastonra emlékeznek még? Ő volt az első ilyen nemzeti kincs.)

Szülei egyszerű munkásemberek négy gyerekkel, Lewis a legkisebb fiú. Akkor kezdett gitározni, amikor a bátyja kapott egy gitárt karácsonyra. Tizenkét éves korától helyi pubokban énekelte dalait a kapatos publikumnak, akik köztül jó, ha ketten figyeltek rá. Hat évvel később feltöltötte egyik dalát (Bruises) a Spotify-ra, és megtörtént a csoda. A többi már történelem, vagy ahogy az anyuka fogalmaz: „olyan, mintha egy filmet néznék”.

Mi is egy filmet nézünk, Joe Pearl-man profi módon összerakott, családi videókkal színesített dokumentumfilmjét, amelynek már a címe is telitalálat: Így érzem magam (How I”m Feeling Now). Egy héttel a netflixes premier előtt Capaldi bejelentte, hogy ha nem csillapodnak a pánikrohamai és a kontrollálhatatlan izomrángásai, fel kell hagynia a zenéléssel, mert csak a színpadon hatalmasodik el rajta a tavaly ősszel diagnosztizált Tourette-szindróma. Nehogy azt higgyék, hogy ez véletlen egybeesés – mindenesetre működik a trükk, hiszen én is főleg emiatt néztem meg a róla készült dokut.

Nem mintha a dalaival problémám lenne. Szép, ízléses, javarészt lassú dalok szerelmi csalódásról vagy más veszteségről, a stílust pedig talán indie folk-popnak lehetne nevezni. A tavalyi Szigeten nem fértek el az emberek a nagyszínpad előtt, legalább harmincezres kórus ordította a refréneket. Ráadásul Capaldi már 2018-ban is fellépett ezen a fesztiválon, de még csak az A38 sátorban. (Akkor még nem ismertem, egyébként is az Arctic Monkeyst választottam volna, és az a sikeralbum csak a következő év márciusában jött ki, rajta a megaslágerrel – Someone You Loved –, amellyel Elton John barátságát is elnyerte az év daláért járó BRIT zenei díj mellé.)

A dalokat otthon írta és vette fel, a szülei házában, ahol egészen 2020-ig lakott. A film egyik jelenetében épp a cuccait pakolja össze, mert a szülők elköltöznek. Kulcspillanat tanúi vagyunk, ki is mondja, hogy ez volt az utolsó hely, amely még megmaradt a régi életéből, és most ez is eltűnik. Nincs több védőháló.

Nemcsak rajongóknak ajánlom a filmet, hanem mindazoknak, akik szeretnék tudni, milyen egy alkotói válság, illetve hogyan fordítja fel a siker egy életvidám, jó humorú srác életét. Hogyan teszi szorongóvá, önbizalom-hiányossá. Mert a kiadó már sürgeti a következő albumot, 2019 rég volt, hamar elfelejtik az embert, ha csendben van. Ezért a hosszú csendért csak részben okolhatjuk a Covid-időszakot – ahogy Capaldi mondja: a világjárvány számára csupán egy volt a három legfurább dolog közül, ami történt vele. Ki is guglizta, mi a baja: imposztor-szindróma. A „nem vagyok elég jó”, „csak szerencsém volt”, „előbb-utóbb rájönnek, hogy semmit sem érek” érzése, amikor az illető képtelen elhinni, hogy saját képességeinek, tehetségének köszönheti, amit elért, és egyre görcsösebben törekszik a tökéletességre.

A film tele van őszinte pillanatokkal, miközben azért érezni, mikor mit szeretne elérni a rendező. Szereti például képi és hanghatásokkal, gyors vágásokkal aláfesteni a tartalmas gondolatokat. És maga Capaldi is tisztában van azzal, hogy most szerepel. De sajátos humora meg-megvillan. Az egyik jelenetben például csomagol, mert a kiadója elküldte őt Los Angelesbe sikeres ottani dalszerzőkkel ötletelni. Amikor lezárja a koffert, odaszól a rendezőnek: most akkor vágjatok be egy landoló repülőt, hogy hipp-hopp, már ott is vagyok L.A.-ben. És a következő snitt tényleg egy landoló repülő.

Szóval humorból is jut ebbe az itt-ott szájbarágós, sikerorientált alkotásba. Az egyik legjobb poén rögtön az első öt percben elcsattan. Capaldi autózik odahaza Whitburnben, a skóciai porfészekben, közben arról beszél, hogy az átlagos életnek is megvannak a szépségei. Aztán jobbra néz. „Az a nő az optikából erre mutogat. Furcsa, hogy szemésznél van, mégis lát engem ilyen messziről. Fölöslegesen van ott. Hahó, meggyógyultál! Ez a vizsgálat: ha kinézel és látod Lewis Capaldit, akkor működik a szemüveg!”

A film executive producere nem más, mint hősünk menedzsere, Ryan Walter, aki sokat szerepel is, telefonál, intézkedik, félkész dalokat minősít, és felteszi a kérdést pártfogoltjának, hogy vajon lesz-e ez akkora sláger, mint a Someone You Loved. Mert egy közepes dalt nem érdemes kiadni. De olyat sem, ami nem hasonlít valamelyik előző Capaldi-slágerre. És ekkor mond valami rendkívül kínosat, amit hiba volt benne hagyni a filmben: hogy tudniillik az emberek ugyanazt szeretik hallani, amit már megszerettek. Ettől még Capaldi is ledöbben. Mert láthatóvá válik a vékonyka határ, amely elválasztja a művészetet a szórakoztatóipartól, vagyis a színtiszta üzlettől.

Az utolsó percekben a Forget Me című dal születését figyelhetjük. Hősünk és tanácsadói elhatározzák, hogy legyen ez mégiscsak valami teljesen más, pörgősebb, gyorsabb, táncolhatóbb, mint amit a rajongók megszoktak tőle. Amikor a dal feljut a slágerlista csúcsára, a kiadó öltönyösei pezsgőznek, táncolnak, ölelkeznek az irodában Capaldival, akiből – ugyebár – mindannyian élnek. Ezek a képek is sokat elárulnak a zeneipar működéséről.

Ma már tudjuk (bár a filmben még nem hangzik el dátum), hogy a második album májusban jön. A végén hősünk, akit addigra már nagyon megkedveltünk, elégedetten nyilatkozik róla, mondván, hogy olyan lett, amilyenre tervezte, és szereti hallgatni ezeket a dalokat. És nem vagyok biztos benne, hogy ez spontán mondat. Szerintem felírták neki.