Almaárus jó palóc

Ólomszürke reggeli ködben a szupermarket vastag üvegkirakatában szemet gyönyörködtető, ízléssel csomagolt sokféle áru. Trópusi, szubtrópusi gyümölcskülönlegességek között trónol a hazai termésű illatos citromsárga, lilavörös alma, csurig töltve egy-egy regált. Műanyag zacskóba válogatható.

A bevásárlóközpont bejáratától karnyújtásnyira bokros szoknyát viselő, vastag kendős, hatvan felé közeledő nénike. Arcát szél barnította, szemét szarkalábak keretezik. Lábát posztócipő védi a hidegtől. A kiszolgálás közötti szünetekben testsúlyát hol egyik, hol másik lábára helyezve segíti vérkeringését, ilyenkor leheletével melengeti tölcsért formáló tenyerét. Fénylő piros almát árusít. Egyfélét! Vásárlóira barátságosan köszön.

– Jó reggelt. Mennyit adhatok? – hangja bársonyos, kiejtése jó palóc. Arcáról emberszeretet sugárzik, minden vásárlónak jut belőle, csomagolatlanul, bérmentesen.

– Jaj, nem lesz baj, ha kicsit több? – kérdi mosolyogva.

Szelíden mosolyog akkor is, ha leszámolja a visszajáró pénzt. Ha a vevő borravalóként kerekít, hálás köszönettel elfogadja.

– Örülök, hogy nálam vásárolt. Máskor is legyen szerencsém. Kellemes napot! – A mondani akarást illendőségből nem erőlteti, tudja, a reggeli vásárlók többsége munkába iparkodik.

A szemközti pénzintézet nyakkendős alkalmazottja a tízórai szünetben ugrik le újabb adag almáért.

– Mennyire örülök a visszatérő kedves vevőnek. ĺzlett a gyümölcs? – kérdezi érdeklődve. Az nem meri bevallani, a reggel vásárolt finomság táskájában várakozik kicsomagolatlanul. Valójában ízesen kiejtett szóért, lelket melengető biztatásért jött. Megkapta! Ilyen kiszolgálással naponta eladási csúcsot lehetne dönteni, vélekedik magában. Megigazítja nyakkendőjét, fut, hogy időben elérje munkahelyét. Kristálytisztán látja, a kihalóban levő értékes emberi tulajdonságok az elhanyagolható napi gondok peremére kerültek. Én és újra én! Rohanás, versenyfutás!

Frissen hullott kövér hópelyhek könnyű lepelt borítottak a tájra. Korán végzett az almaárus. A város ékességének számító, korszerű buszmegálló felé vette az irányt. Az útba eső gyorsbüfében sonkás kiflit vásárolt, egyet magának, másikat az üresen hagyott családi ház őrzésével megbízott hűséges kutyájának.

A templomtorony órája muzsikálva jelezte az idő múlását. Gyorsította lépteit, a havas parkon át rövidebb, gondolta. Látni lehetett a megálló kék-fehérre mázolt korlátját, a hatalmas világított menetrendtáblát.

Tompa puffanás! A puha hó alattomos hosszú jégdarabot takart, ahol korábban gyerekek csúszkáltak. Elsötétült szikrázó emberszeretetet sugárzó tekintete. Többszöri próbálkozásra sem tudott lábra állni. Kezével megtámasztotta testét. Visszaesett. Arca elvörösödött. Segítsetek, emberek! – szerette volna üvölteni, de torka elszorult. Aki látta, kíváncsian nézte tovább, várta a fejleményeket. Mások közömbösen mellőzték. – No csak, mennyire csúszik! – jegyezte meg egy középkorú hang a kíváncsiskodók közül. Egy úri hölgy. Értékes szőrmebundájáról lerázta a havat, fejét magasba tartva tovább sietett.

A parkban muzsikáló, szegényesen öltözött, hosszú hajú harmonikás fiú kapkodva rakta le hangszerét. Ő futott. Segíteni.

– Csókolom – köszönt illedelmesen. Megismerte az almaárus nénit. – Tessék rám támaszkodni – mondta bizalmasan. – A reggeli vásárlók közé tartozom. Az almát megettem, de a lelket melegítő nyájas szavak minden hangját megőriztem. Felvidítottak. Meszsze földön élt édesanyámra emlékeztettek. Úgy engedett el hazulról: Legyen kellemes napod! Vigyázz magadra, fiam!