Allegorikus állatmesék, vagy fiktív világok?

Kissé tovább haladva a korlétrán már a csúszómászó kígyóról, a buta hollóról is szereznénk információkat.És ha humán végzettségű felnőttekkel beszélnénk, és szóba kerülne például a sas, akkor feltételezhetjük, hogy az antik műveltséggel kapcsolatba kerülők a sasnak azt a tulajdonságát emelnék ki, hogy pislogás nélkül tud a Napba nézni, és ezért a köznapi halandók számára hozzáférhetetlen égi szférákban repked. Ezért is lett Jupiter attribútuma. A keresztény mitológiában pedig János evangélista és a feltámadott Jézus szimbóluma is volt, amiért az újraéledés, az éleslátás és a királyi fenségesség tulajdonságait tulajdonították neki. Viszont, ha Albertus Magnus állatokról szóló művét nézzük, akkor azt is megtudhatjuk, hogy a sasnak nemcsak a látása éles, hanem a haragja és a dölyfössége is. És azokat a fiókáit, amelyek nem tudnak a Napba nézni, különválasztja és kihajítja a fészkéből.

Ha már így felmerült Nagy Szent Albert neve, akkor nem kerülhetjük meg a középkor két másik reprezentatív alakját, a filozófus-teológus Szent Tamást és az író-összegző Dantét. Mindketten azt állították, hogy mindenfajta írásműnek nemcsak egy – szó szerinti –, hanem másik három, név szerint allegorikus, morális és anagogikus (eschatologikus) jelentése is van. Ha a középkori olvasó az Isteni színjáték olvasása közben eljutott addig a részig, amelyben Dante élete közepén eltéved a „sötétlő erdőben”, és ott párduccal, oroszlánnal és nőstény farkassal is találkozik, akkor nem egy jól menedzselt állatkert képe ötlött fel benne, hanem az, hogy a bűnök közt tévelyegve szembetalálkozik a paráznasággal, az erőszakkal és az irigységgel. Abban a korban a „könyvpiacot” ellepő különböző bestiáriumok, lapidáriumok mind azt sugallták, hogy az emberi megismerés – ha csupán a tapasztalásra hagyatkozik, és nem bővül ki a transzcendens összefüggések felidézésével – nem nyújt teljes képet a világról. Most elhagyhatjuk azt a bonyolult folyamatot, amelynek során az allegorikus olvasat túlsúlyba került, és amelynek folyományaként az allegória osztályozta és szabályozta a fiktívnek tekinthető entitások és azok értelme közötti kapcsolatot. Elég, ha arra utalunk, hogy a középkor két nagy bestsellere, a „Rózsa-regény” és a „Róka-regény” két különböző és egymásnak feszülő világszemlélet – az egyik oldalon a lovagi kultúra szerelemértelmezését bemutató, a másik oldalon az éppen kialakuló polgárság ironizáló életfelfogását demonstráló – manifesztációja volt. A Rózsa-regény allegóriarendszerét mára már csak inkább a mediavelisztikával foglalkozó szakemberek ismerik, míg a Róka-regény állatalakjai tovább éltek La Fontaine, Goethe (Reineke Fuchs), Krilov vagy akár a reformkori magyar Fáy András meséiben. És, persze az olvasók tudatában. Külön csemegeként említhetjük E. Th. A. Hoffmann Murr kandúrját. És minden kézikönyv, lexikon, tankönyv külön aláhúzza, hogy – ahogy az már a nagy ősnél, Aiszóposznál kiemelődik – az állatoknak antropomorf tulajdonságaik vannak. Egyszóval: mint minden jelentős allegorikus műben, nem önmagukról, hanem rólunk szólnak.

Közhely az is, hogy a legismertebb allegóriák valamilyen általános emberi tulajdonságot mutatnak fel, ezért aztán az allegorikus állatmesék morális tanulságokat közvetítenek nekünk. Olyanokat, amelyek AKÁRKI – a középkori moralitásdráma híres figurája – életében megjelenhetnek. Vagyis bármennyire fiktív történetek is ezek, az „akárkire” való vonatkozással mimetikus dimenzióba helyezik a történet alakjait. A szemiotikai dimenzió korlátozott szerepet kap. Tehát bármennyire annak az értelmezésnek vagyunk is a hívei, hogy az irodalmi mű mindig fiktív világot mutat be, és a benne szereplő figurák csakis szemiotikai konstruktumok, elméleti megközelítésben ezek a történetek részben átcsúsznak a lehetséges világok univerzumába. A lehetséges és a fiktív világok viszonyrendszerének több értelmezése is lehetséges, de az most nem kell, hogy érdekeljen bennünket.

„Ideális olvasónak” nem, de empirikus olvasóként „modell olvasónak” feltételezve magamat mindezek a háttér-információk ott kísértettek, amikor elolvastam Polgár Anikó „tárcának” nevezett állatmeséjét az Új Szó 2020. október 11-i számában. A dilemma az volt számomra, hogy ezt a mesét csak fikcióként, vagy valamilyen reális történésre adott válaszértelmezésként fogjam-e fel? Elnézést kérek minden irodalomtudóstól, hogy ilyen naivnak tűnő kérdést teszek fel, elárulva egyben, hogy nem vagyok feltétlen híve annak, hogy az irodalmi termékeket csupán szemantikai dimenzióban szemléljem. Naiv kérdésemnek a kiindulópontja az is, hogy a szerző klasszika filológus, tehát felkészültségét tekintve is szélesebb összefüggésekben szemléli az irodalmi művet, mint egy mindenre elszánt strukturalista vagy posztstrukturalista ítész. Ha sast, szarkát, héját, búbos bankát helyez el a történetben, azt nem véletlenül teszi, hiszen kisujjában van az európai mitológiai hagyomány, különös tekintettel az antikvitásra. Vagyis tudja, hogy a narrátor szarka hazug, tolvaj és fecsegő, szövetségese, a búbos banka pedig arcátlan, hitvány és együgyű. Velük szemben a mellékszereplővé vedlett héja mellett sas és sasné állnak, akik viszont – ha megfeledkezünk Albertus Magnus írásáról – a testi-lelki emelkedettség, a felsőbb szférákhoz való közelség és tisztánlátás képviselői. A helyszín – narratológiai szempontból: a szöveg tere – az erdő, amelyik eléggé rendezetlennek látszik, pedig – az elejtett megjegyzésekből kiderül, hogy egyetemi terep. Hiszen a szarka arról panaszkodik, hogy a nyakára hoztak diákokat, akik között találtatik olyan is, aki többet és jobban tud, mint ő. Sasnét azért hozták az egyetemi tanszékre, hogy rajta segítsen, de a szarka ezt úgy hálálja meg, hogy feljelenti a házaspárt. Végezetül neki mégis ott kell hagynia az egyetemi állását, hogy helyébe egy fiatal, kétgyermekes, friss madarat hozzanak.

A történet nagyon egyszerű és a fekete-fehér séma alapján kapjuk meg az erkölcsi hozzáállásokat. Mivel a magyar irodalomban már – a posztmodern szerep- és szövegjátékoktól eltekintve – lecsengett az irodalmi álnevek használata, a szerző allegóriákba csomagolva mondja el „másként” azt, ami a „begyét nyomja”. Kicsit ismerve azt az erdőt, amelyben a sas és a sasné, a héja és a búbos banka fészkel – ki tudja, melyik madár lennék én, ha szintén szerepelnék a történetben? –, valami zavar engem az elbeszélésben. No nem az, ahogyan a szarka fecsegve és önmagát kiadva adja elő a saját változatát, hiszen abban van invenció, hanem az, hogy rengeteg ide, rengeteg oda, abban az erdőben találtatnak más madarak is, akiknek épp az a tisztük, hogy a lopásokat és hazugságokat a lehetőségekhez képest eliminálják. És az antik, valamint középkori gondolkodás rezídiumaként ismerjük az élő szerv-analógiát is, amelyik szerint az élő szervezetben nincsenek fontosabb és kevésbé fontos szervek, mert csak egymásra vonatkoztatva azok, amik, és csakis együttműködésük szavatolja a szervezet fennállását. Vagyis önmagunkat sasként kiemelni, a többieket pedig alantasabb madarakként bemutatni nem vezet együttműködéshez sem egy fészken belül, sem pedig a többi fészekkel való kapcsolattartásban.

Nos, ez az irodalomelméleti, de – mivel állatmeséről van szó – főként erkölcsi dilemmám. Az erdőhöz és lakóihoz van némi érzelmi kötődésem, és bár már nem vagyok erdőlakó, szeretném, ha azok között, akik részben a „szárnyaim alatt” nőttek fel, továbbra is félreértések nélküli és a lehetőségekhez képest őszinte kapcsolat lenne. Nem vagyok annak a sasnak a pártján, amelyik a Napba nézni nem tudó fiókáját kiveti a fészekből.