Akinél a lét a szép szinonimája

„Mi az irodalmi tudat? Az írónak elődeihez való tudatos viszonya. Tudása, nyilvántartása annak, hogy ha író vagyok: az én művem nem elszigetelt jelenség, hanem folytatása bizonyos hagyománynak, részese egy nagy együttes munkának, átmenet múlt és jövő közt, mely termékeny csak úgy lehet, ha eleven közlekedésben van mennél nagyobb, mennél kiterjedtebb olvasóközönséggel. Ha pedig olvasó vagyok: tudása annak, hogy amit olvasok, más rokonneműekkel együtt az én figyelmemre számít, kedvemet keresi, művelődésemet célozza, ennél fogva állandóan érdeklődöm iránta, figyelemmel kísérem a jelenkor irodalmi jelenségeit, de minthogy ismerem – legalább lényegesebb elemeiben – a hagyományt is, avval az újat összehasonlítgatom.” Mindezt Pályi az író szempontjából idézte tizenvalahány évvel ezelőtt, az induló Ujhold-évkönyvek kapcsán, azon tűnődve, hogy miképpen állítható helyre az irodalmi tudat folytonossága, s így főképpen az „írónak elődeihez s olvasóközönségéhez való tudatos viszonyra” helyezte a hangsúlyt. De mi van akkor, kérdezhetjük, majdhogynem száz esztendővel Horváth János után, s tizenvalahány évvel azt követően, hogy Pályi András a maga kérdését Horváth János segítségével megfogalmazta, ha már nem „mennél nagyobb, mennél kiterjedtebb olvasó közönséggel” számíthatunk, hanem jóformán nincs is olvasóközönség, mely állandóan figyelemmel kíséri a jelenkor irodalmi jelenségeit, s azt a hagyománnyal is összehasonlítja. Nincs más, gondolom én, mint az, hogy az író így is létre hozza azt a művet, amit létre kell hoznia, megteremti a maga művének folytonosságát, a korábbi írók műveivel, kapcsolatot teremt azzal, akivel kapcsolatot kell teremtenie, elhatárolja magát attól, akitől el kell határolnia magát, talán még az „olvasó közönségéhez való tudatos viszonyát” is élteti magában, ha másképpen nem, akkor az alkotó munkát egyébként is állandóan kísérő kétely felnövesztésével. Aztán, ha egyszer csak mégis elérkezik az ideje, akkor az, aki a Horváth János által megnevezett olvasóközönségből megmaradt olvasónak, rádöbbenhet a mű súlyára és fontosságára.

Most éppen a hatvanesztendős Pályi András által megteremtett mű fontosságára. Merthogy Pályi András, noha a közérdeklődés munkáinak megjelenésekor nem vetette rá magát a fontos műveire, a maga útját járva súlyos életművet teremtett, hatvanadik születésnapja pedig lehetőséget is adott arra, hogy szembenézzünk munkásságának egészével. A Kalligram című folyóirat decemberben, az író hatvanadik születésnapjára „Pályi-számot” állított össze. Ebben a számban jeles kritikusok, irodalmárok fontos mondatokat írtak le Pályi műveiről és munkásságáról. „Pályi András sokat tud a bűnről, mert elképzeli. Mások ártatlanabbak: ők csak elkövetik a bűnt” – írta Ungváry Rudolf, „Az emberiség hulladékát jobban szeretem, mint a kulturált individumokat”, mondatja Pályi Radics Viktóriával, „Az időről egy szót sem”, kezdi Pályi Andráshoz intézett levelét Visky András. Tegyük még mindehhez hozzá Pályi naplójegyzetét: „Ami engem az íráshoz hajt, nem egyéb, mint megmutatni mindenben, bármiben, esendőben a létezés gyönyörűségét. Hogy a Szép valójában a Lét szinonimája. Régebben ez nem volt ennyire egyértelmű számomra, mint ma. Ha azonban elkezdtem írni, mindig az izgatott, hogy menet közben rácsodálkozzam a létezés gyönyörűségére. Ha viszont ez az illumináció nem jött létre, akkor előbb-utóbb unni kezdtem az írást.” Ha összefoglaló érvénnyel szeretnénk fogalmazni, akkor azt kell mondanunk, hogy a bűn és bűntelenség, hit és hitetlenség nagy dilemmája, az időből való kilépés szépségének hangsúlyozása és a szexualitást a misztikával összekapcsoló látásmód jellemzi írásművészetét.

Nincs ez másképpen tanulmányaiban, esszéiben és kritikáiban sem. A Képzelet és kánon című kötet írásainak legfontosabb szereplői Pilinszky János, Nádas Péter és Mészöly Miklós, az ő alakjukkal, művészetükkel külön-külön csokornyi írás foglalkozik. Nyilvánvaló, hogy Pályi sokat tud róluk, alakjukról, sorsukról és műveikről is, az írások azonban nemcsak Pilinszky, Nádas és Mészöly alakját rajzolják fel, nemcsak műveikkel foglalkoznak, hanem Pályi mentalitásáról is beszélnek. Érdemes felfigyelni arra, hogy bár nem alkalmi írásokról van szó, hanem mély elemzésekről, mindegyik írásnak megtaláljuk a maga „kiváltó okát”, a legtöbbször egy-egy kötet megjelenésében, vagy egy színházi bemutatóban. Teljes portrét pedig egyetlen esetben sem rajzol, noha nyilvánvaló, hogy Pilinszkyről, Nádasról, és Mészölyről is kötetnyi esszét írhatna, ezért ezeket a mostani kötetben szerepelő esszéket, tanulmányokat és kritikákat nem tudom másnak látni, mint a Pályi András irodalmi létezéséhez kapcsolódó dokumentumoknak, szerepük pedig életműve egészében mutatkozik meg, a munkásságát vezérlő eszme közvetlen elemzését, átélését és megfogalmazását képviselik, miközben ez az eszme áthatja műveinek egészét. Vagy lebeg előttük, s így élteti Pályi András írásművészetét.

Pályi András: Képzelet és kánon, Kalligram, Pozsony, 2002