„...akad bennem néhány ijesztő zug...”

Ő maga sosem mondta volna ki így, ilyen tisztán és nyíltan, ez volt azonban minden, amiről beszélni akart – és tudott – rövid élete folyamán, s amit megpróbált átadni a környezetének.

A Felice Bauer és Franz Kafka közötti kapcsolatról aligha beszélhetünk úgy, mint valamiféle szenvedélyes szerelemről. Ha valami szenvedélyes volt ebben a viszonyban, az Kafka önrombolása: ez derül ki abból az öt esztendőn keresztül tartó levelezésből, amelyet a berlini gramofonkereskedésben dolgozó lány és a prágai hivatalnok-író folytattak, s amelynek gyűjteményes kötete 2009-ben jelent meg teljes kiadásban a Palatinus gondozásában, Antal László és Rácz Péter fordításában, Győrffy Miklós szerkesztésében és jegyzeteivel. Nem hagyományos szerelmi történetre kell tehát számítanunk, s akkor is csalódunk, ha a korabeli irodalmi világ bemutatását várjuk a kötettől (jóllehet felbukkannak a levelekben a német nyelvű irodalom olyan óriásai is, mint Musil vagy Rilke); ami a levelek rengetegéből kibontakozik, az nem más, mint egy önmagát felemésztő elme fuldoklása: egyedülálló album a huszadik század egyik legbizarrabb és legmonumentálisabb kudarctörténetéről.

Az Max Brod lakásán lezajlott első találkozást („Mikor augusztus 13-án elmentem Brodhoz, az asztalnál ült, és szinte cselédlánynak véltem. Nem is voltam egyáltalán kíváncsi, kicsoda, rögtön napirendre tértem fölötte. Csontos, üres arc, amely nyíltan viselte ürességét. A nyaka szabadon. Bebújós blúz. Egészen úgy festett, mint aki háziruhát visel, de utóbb kiderült, erről szó sincs. [...] Csaknem törött orr, szőke, kicsit merev, jellegtelen haj, erős áll. Akkor néztem meg először tüzetesebben, mikor leültem, és mikor már ültem, rendíthetetlen véleményem volt róla” – olvashatjuk Kafka egy 1912. augusztus végi naplóbejegyzésében) egy hónappal később követi az első levél, októbertől pedig Kafka már napi rendszerességgel ír Felicének. Novembertől bensőségesebbé válik köztük a viszony, s egyre csak sűrűsödik a levelezés, napi két, majd három küldeményt váltanak egymás között – bár számos alkalommal, feltételezhetően csak Kafka ír, s választ nem kap. Felice válaszai nem maradtak ránk, így csak Kafka szövegeiből tudunk következtetni rá, hogy viszonyult a kapcsolathoz. Levelei gyakran elkeserítették Kafkát, Felice nagyon távol maradt az ő világától, s ez nehezen elviselhető gyötrődést okozott az írónak. Ennek ellenére is egyre hevesebben ásta bele magát a kapcsolatba, egyre gyakrabban biztosítgatja Felicét szerelméről, s egyre szentimentálisabb vallomásokra ragadtatja magát. A találkozást azonban sokáig kerüli – több mint hét hónapnak kell eltelnie, hogy Kafka Berlinbe utazzon látogatóba. Legfőbb indoka az utazás folyamatos halasztgatásakor az a fokozott munkatempó, ami ezt a korszakát jellemzi. Elképesztő hajtással dolgozik, ekkor keletkezik például Az ítélet (amelyet Felicének ajánl), illetve az Átváltozás, hamarosan pedig párhuzamosan kezd dolgozni két regényén, Az elkallódott fiún (magyarul korábban többször Amerika címen jelent meg), valamint A peren. Ugyanakkor egyre komolyabbá válik a kapcsolat Felicével, s Kafka most már a nősülést tervezi – bár dönteni igazából sosem képes. „Meg akarok nősülni, de annyira gyenge vagyok, hogy megremeg a térdem egyetlen képeslap egyetlen kis szavától” – vallja meg Felicének 1913. június 19-én kelt levelében. Felice nem ad neki egyenes választ, ő pedig egyszerre esedezik az igenért és beszéli rá a nemre, érezvén, még egy kötöttséget már nem bírna ki.

Kafka gyötrelmeire jól világít rá az a Függelékben közölt levél, amelyet Max Brod írt Felice Bauernek 1912 novemberében, tehát még a Kafka és Felice közti kapcsolat korai szakaszában. Brod elsősorban Kafka szüleivel szembeni viszonyát próbálja ecsetelni Felicének, rámutatván, mennyire érzéketlen a saját családja Kafka igazi lényege, az írás iránt (még azt is elvárták tőle, hogy a hivatali munkaideje letelte után a családi üzletben dolgozzon – ekkor Kafka az öngyilkosságra is elszánta magát). Ahogy a későbbiekben kiderül, Brod próbálkozásai eredménytelenek voltak, Felice sem volt képes elfogadni Kafka igényeit, s így a kapcsolat eleve bukásra volt ítélve.

Családja mellett a másik béklyót természetesen a hivatal jelentette Kafka számára, ahogy erre Felicének is próbál rámutatni („Hovatovább felőrlődöm az írás és a hivatal között...” – írja 1913 júniusában), ecsetelve, miféle házasélet várna a lányra egy olyan ember mellett, aki „a legbensőbb okból néhányszor már-már a téboly határán, tehát önnön létének határán állt” (378.). Kafka egyre nehezebben viseli Felice tétovázását: „Annyira levert vagyok, annyi probléma van, nem látok kiutat, és olyan nyomorult és gyenge vagyok, hogy állandóan a kanapén hevernék, bámulnék vagy becsuknám a szemem, mindegy” (383.) – írja 1913. június 27-én. Mikor Felice hajlik a házasságra, Kafka továbbra sem tud hinni neki, gyötrelmei folytatódnak, s többször is hosszan mesél a lánynak családjával szembeni undoráról. Végtelen magányra vágyik („nekem ahhoz, hogy írjak, el kell zárkóznom, nem úgy, »mint egy remetének«, az nem volna elég, hanem mint egy halottnak” – 1913. június 26., 381.), s a lányt saját bensőjének „ijesztő zugaitól” (1913. július 13., 397.) óvja.

1913 végén ismerkedik meg Kafka Felice barátnőjével, Grete Blochhal, akivel szintén hosszú és bensőséges levelezésbe kezd. Léteznek spekulációk arról is, hogy a kettejük közötti kapcsolat gyümölcseként Grete Blochnak fia született volna, a levelezés azonban egyáltalán nem igazolja ezt. Grete Bloch inkább vigaszként szolgált Kafka számára a rendkívüli bizonytalanság időszakában, s vele talán jobban megértette magát, mint a jóval egyszerűbb, a művészetek iránt kevésbé fogékony Felicével. Grete Bloch is ott van 1914. július 12-én a berlini Askanischer Hof nevű szállodában, amikor is felbontják a Felice és Kafka közötti jegyességet („Bloch kisasszony látszólagos bűnössége” – írja Kafka 1914. július 23-ai naplóbejegyzésében, amelyet ezzel a mondattal kezd: „Törvényszék a szállodában”). A Grete Blochhal folytatott levelezés az Askanischer Hof-beli események után rövidesen megszakad, bár teljesen nem számolódik fel köztük a kapcsolat, ahogy Kafka és Felice között sem.

A következő fordulatot egy 1916 nyarán Marienbadban töltött közös szabadság hozza: Felice és Kafka újra egymásra találnak, s a következő időszakban íródott Kafka-levelek igazi nyugalmat és kiegyensúlyozottságot sugároznak, mint még soha korábban. Bár a háború kitörése bonyolítja a közlekedést, Kafka 1916. novemberi müncheni felolvasása például az utolsó pillanatig bizonytalan, már-már harmonikussá kezd válni a kapcsolat. Kafka legtöbb levelelét ebben az időben Felicének a berlini Zsidó Népotthonban vállalt munkájának szenteli, különös örömmel tölti el a lány önkéntes szerepvállalása a cionista mozgalomban. Ez a „második virágkor” az 1917. júliusi második eljegyzésben csúcsosodik ki, az ezt követő időszakról azonban már csak három levél tudósít. Kafka közönyösen számol be tuberkulózisáról, amire az első vérömlés után derül fény, mint valami sorsszerű és elkerülhetetlen fejleményről, s ami végleg folytathatatlanná tette viszonyát Felicével.

Nem merném állítani, hogy hétszázötven oldalon keresztül tartó hátborzongató élmény a Levelek Felicének című kötet – végső soron azonban mégsem írható le másképp az az élettel szembeni ellenállás, ami Kafka minden egyes sorát áthatja. „Egy ember gyönge ahhoz, hogy egyszerre írjon is, éljen is” – írja valahol Kosztolányi. „Bennem nem irodalmi érdeklődés van, hanem magam vagyok irodalom, nem vagyok semmi más, és nem is lehetek” (415.) – írja Kafka Felicének 1913. augusztus 14-én kelt levelében. Érdekes gondolat, hogy vajon mi lett volna, ha Kafka nem kényszerül többszörös rabságba a zsenijét elnyomó környezete által, s miféle irodalom született volna a keze alatt? Ugyanakkor meddő gondolat, hiszen, s ezt kiválóan igazolja Felicéhez írt leveleinek gyűjteménye, amennyire irtózott ettől a rabságtól, annyira képtelenségnek bizonyult, hogy valaha megszabaduljon belőle.

(Franz Kafka: Levelek Felicének. Antal László és Rácz Péter fordítása. Budapest, Palatinus, 2009)
Szalay Zoltán