Ahol a kurtafarkú malac túr

A mesék nemzedékek bölcsességét őrzik, ezért nemcsak szórakoztatnak, hanem tanítanak is. Kiragadnak hétköznapokból, más világokba visznek el, megoldást kínálnak a gondokra, és megmutatják, mi az, amiért érdemes küzdeni. A fáradt, csüggedt embert felemelik, a tanácstalant eligazítják, a kalandra vágyót ismeretlen tájakra röpítik. Amikor azt mondják, az Óperencián vagy az Üveghegyen túl, akkor a hallgatót egy olyan világba viszik, ahol más törvények uralkodnak, és nem ugyanazok az emberi módszerek visznek sikerre. Megváltoztatják az ember viszonyát önmagához és a lehetőségeihez, egy olyan világot nyitnak meg, amelyben a láthatatlan dolgok válnak láthatóvá.

A hétmérföldes csizmától a varázsszőnyegig

Egy-egy mesebeli félmondattal több ezer kilométert tudunk megtenni, de nem csak a szavak, mondatok, hanem különböző varázslatos eszközök is segítenek a távolságok leküzdésében. Ilyen a táltosparipa, a hétmérföldes csizma vagy a keleti mesékben a varázsszőnyeg, de az igazi utazás mindig belül, lélekben történik. A mesehősök Aliztól Dorkáig, Gullivertől Háry Jánosig egy kitalált világban élnek, és a képzelet szárnyán beutazzák az egész világot. „Minden utazás a fantáziában történik, ha azt leírják, mert a tapasztalattal egyidejű beszámolóra nincs mód. Még akkor sem, ha az ember naplót vezet, hiszen az emlékezet és képzelet szűrőjén szűri át a történteket” – írja Szegedy-Maszák Mihály irodalomtörténész. Köztudott dolog, hogy az utazásnak köze van a tudományos-fantasztikus regényekhez és az utópiákhoz – erre példa Morus Tamás Utópiája, vagy Swift kultikus műve, a Gulliver utazásai. A főhősök utazás közben a szabadságot élvezik, és egy meseszerű világban találják meg mindazt, amit a saját hétköznapi életükben hiába keresnek. Ez tulajdonképpen az utazás lényege; az ember ráébred: nem csak olyan értékek léteznek a világban, amilyenekkel közvetlen környezetében találkozik.

Egész életünkben keressük az új élményeket

Az amerikai irodalomban az úton levés, az „on the road again” érzése állandóan jelen van. Jack Kerouac regénye, az Úton óta jelképes értelme is van annak, ami az amerikaiak számára természetes. Az állandóan úton levő amerikai mítosza egyébként nem más, mint a realitások tudomásul vétele: ezen a földrészen még a tizenkilencedik században is nagyon egyenetlenek voltak a gazdasági és társadalmi lehetőségek. Ezért – s másutt a vallási villongások miatt is – a fiatal államszövetség polgárai kényszerűen nekivágtak az útnak, új lehetőségeket kerestek maguknak, és ha kellett, többször is továbbálltak.

A művészet elemzéséhez és megértéséhez persze nem csak képzeletbeli utakat kell megtenni. „Kevesen tudják, hogy a bedekkert mint útikönyv-típust, először művészettörténészek írták, hiszen ez olyan műfaj, amely felméri, mit lehet az adott országban megnézni” – mondja Rényi András művészettörténész, aki szerint utazni tudni kell. Ahhoz pedig, hogy az ember képzeletben tudjon utazni, különleges tehetség, színes képzelet kell, mint Kormos Istváné, aki Nakonxipánt álmodta meg. Egy önálló világot, amely csak szellemi, érzelmi síkon, Gulácsy Lajos képein keresztül ismerhető meg, s elsősorban szellemi emelkedettséget, nyitottságot feltételez. „Az emberi természet személyekhez és helyekhez kötődő, de ugyanakkor állandóan újra vágyik, mindig valami mást szeretne megismerni – véli Pléh Csaba pszichológus, nyelvész. – Olyan majmok vagyunk, akik egész életükben megőrzik a kíváncsiságukat, mindig új élményeket keresnek, ezért van szükségünk a mesékre. Szeretnénk kilépni a köznapok rutinjából, és ha nem tudunk utazni, akkor beérjük a mesével, mások megélt vagy elképzelt élményeinek olvasásával is.”

És boldogan éltek, míg meg nem haltak

Kovács Marianna mesemondó szerint ugyanilyen fontos az a lélekben megtett út is, amellyel a belső szorongásait és félelmeit küzdi le a mesehallgató. „Visszatérő motívum a mesékben, hogy ha kimondjuk a gonosz nevét, megszűnik a varázsereje. Ez az életben is működik, ha a mese segítségével megnevezzük a félelmünk tárgyát, már nem is tűnik olyan félelmetesnek” – mondja a mesemondó, aki naponta tapasztalja a kimondott szó teremtő erejét. Merthogy minden mesének több rétege van, és mindenki a saját tapasztalatai, gondjai és örömei szerint értelmezheti. Ebből indul ki a mesével gyógyítás tudománya is, amelynek szakavatott művelője Boldizsár Ildikó. „Nincs olyan élethelyzet, amelynek ne volna egy mesebeli párja. De amíg a mesében a hős végig tud menni a számára kijelölt úton, a páciens a saját életében kővé vált, nem ismeri a továbblépés lehetőségét. A terápia során megkeressük ennek az okait, és igyekszünk feloldani a bemerevedett lelki vagy cselekvési szerkezeteket. Ha jól végezzük a dolgunkat, a páciens újra életre kel, új erőket kap, új energiaforrásokat ismer meg és próbál ki az életében.”

Maga a „kezelés” rendívül egyszerű, hiszen azok a mesehősök, akikben a páciens magára ismer, elementáris erővel vonzzák magukhoz a pszichét. Ahhoz azonban, hogy fordulat álljon be a betegségben vagy egyensúlyvesztésben, nem elég azonosulni a mesehőssel, hanem el kell sajátítani azokat a képességeket, amelyekkel rendelkezik. Sokat elárul egy emberről az is, milyen mesefigurával azonosul. Más személyiség az, aki sárkányölő hősnek képzeli magát, és más az, aki egy bántalmazott hősben ismer magára. A csodálatos képességekkel bíró mesehősök mindig segítenek a főhősnek, de soha nem oldják meg helyette a problémát, csak megmutatják, mit kell tennie. Mint ahogy az életben sincsenek kész megoldások, csak bátorító, ösztönző jó tanácsok, a mélyponton túlsegítő szavak. Mert a mese célja elsősorban az, hogy megmutassa: élhetünk boldogan, amíg meg nem halunk, de a saját boldogságát mindenkinek magának kell megteremtenie.