Ádám, Éva és Lucifer az oroszlánbarlangban

Csoportkép a kastély előttDömötör Ede felvételeA „nemzeti” bejelentés, valamint a kastély dolgozószobájában, Madách Imre nevezetes „oroszlánbarlangjában”, a Tragédia születésének helyszínén most megtartott, első olvasópróba – méghozzá a szerző halálának évfordulójára időzítve – leginkább azt bizonyította, hogy az előadás alkotó- és háttércsapata jó előre igyekszik biztosítani az új Nemzeti Színházra való várakozás hosszú évei alatt fokozatosan történelmivé nemesedő nyitó eseményt megillető közérdeklődést. Alsósztregován pénteken minden összejött: hely (és szelleme), szimbolikus időpont, a művészek Budapestről különbusszal érkező népes csapata s az őket követő sajtósereg...

„Miért jöttünk Alsósztregovára? Szándék és nem véletlen az, hogy az új Nemzeti Színház nyitó produkciója utazással kezdődik – hangsúlyozta Szikora János. – Az utazás arra kényszeríti az embert, hogy elhagyja biztonságot nyújtó környezetét, búcsút mondjon azoknak a sablonoknak, amelyek között mindennapi életét éli. Az utazás elhagyása annak, amit ismerünk, közeledés az ismeretlen felé. Tulajdonképpen minden színházi alkotás így kezdődik. Miért jöttünk Alsósztregovára? Szeretném felhívni a figyelmüket egy izzó szemű, hallgatag figurára. A kamerák nem fogják rögzíteni, csak képzeletünk pillantása előtt mutatkozik. Én, amióta a Tragédiával foglalkozom, egyre élesebben látom az alakját. Látom, ahogy itt ül a kastély ebédlőjében, ahova Mihály cseléd kis harangja hívta; látom a könyvtárszobában, amint a polcról leemeli a Pfennig magazin valamelyik évfolyamát, és a kandallóhoz húzódó gyerekeknek fellapozza a történelem nagy képeit. Látom anyja szobájában, kiterítve az ágyon, amint csendesen suttogja utolsó bűneit a jóbarát lelkész feloldozására várva. Arra az emberre gondolok, akinek csak a nevét tanultuk meg az iskolában, de a történetét elfelejtettük, vagy nem is emlékeztünk rá soha. Jó volna, ha e színházi ünnep fényéből az ő emberi alakjára is hullna egy kis sugár.”

Szikora János Az ember tragédiája választásának személyes és művészi okait elemezve kiemelte, meggyőződése szerint Madách Imre emberiségkölteménye a megírása óta eltelt majd’ másfél száz év alatt semmit sem veszített aktualitásából, a műben szereplő kérdések a mai napig megkerülhetetlenek: mi a létezés célja, hogy áll a jó és a rossz harca, mit kezdhetünk a szabadsággal és a determináltsággal... Mindennek nem mond ellent, hogy nyilvánvalóan létezik egy maximálisan racionális, hétköznapi indok is: ha végigfuttatjuk magunkban a lehetséges nyitó produkciók sorát, ugyancsak rövidke listát kapunk. A Nemzeti megnyitójaként kizárólag magyar mű jöhet számításba, azon belül is klasszikus értékű, veretes alkotás. (Bár én azért csendesen eljátszottam a gondolattal: mi lenne, ha? Mi lenne, ha az új Nemzeti mondjuk új darabbal nyitna? Aztán gyorsan leintettem magamat: ilyen jelentőségű eseményen biztosra kell menni. De azért továbbra sem hagy nyugodni, rímként tér vissza a rendezői krédó: utazás az ismeretlenbe...) Ha leszámítjuk a Csongor és Tündét, amelyet a tavalyi Vörösmarty-bicentenárium tiszteletére több színház is elővett, gyakorlatilag kétesélyessé vált a verseny: Bánk bán, avagy Az ember tragédiája. 2002-ben ez utóbbié lesz a színpad: a darabé, valamint alkotójáé. Azé az „izzó szemű és hallgatag figuráé”, aki minden eszméből kiábrándulva sem volt képes mindent tagadó végső üzenetet megfogalmazni, csak annyit: „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”

Válogatott alkotói gárda irányításával, válogatott szereposztásban kerül színre az új Nemzetiben a Tragédia. Előbb azokat említsük, akik – talán a premiert leszámítva – nem állnak majd a színpadra: a díszleteket Milorad Krstic, a jelmezeket Tresz Zsuzsa tervezte, az előadás zenéjét Márta István jegyzi. A dramaturg Telihay Péter (aki az elmúlt évadban Moliere Tartuffe-jét a komáromi Jókai Színházban rendezte, az előadás jelmeztervezője pedig Tresz Zsuzsa volt), a mozgás felelőse Juronics Tamás, a Szegedi Kortárs Balett vezetője, az akciórendező pedig Pintér Tamás. S a szereplők: Ádámot Szarvas József, a kaposvári színház tagja alakítja, Évaként Pap Verát, a Vígszínház művésznőjét láthatjuk majd, Alföldi Róbert pedig a „tagadás ősi szelleme”, Lucifer bőrébe bújik. S hogy kikből áll a teremtést dicsérő „hitvány sereg”? Raksányi Gellért első megjelenése alkalmával Mihály arkangyalként a változandó s változatlan egyesítőjeként, a végtelen idő alkotójaként, az Erőként ünnepli az Urat, hogy legvégül „piromániás” kazánfűtő Lutherként végezze; Bodrogi Gyula a boldogságot és bölcsességet teremtő Jóságot éltető Ráfael arkangyalként kezdi és széklábfaragó Michelangelóként fejezi be, Bitskey Tibor pedig az anyagot teremtő Eszme előtt leboruló Gábor arkangyaltól az álomképekben elmerülő marhapásztor Plátóig vezető utat járja be. Az Ádám-Éva-Lucifer alaphármast leszámítva szinte minden művész több figurát kelt életre az előadásban, így Berek Kati, Hirtling István, Kőszegi Ákos, Demeter András, Székhelyi József, Varga József, Kiss Jenő, Mészáros Tamás, Kristán Attila, Barabás Botond, Básti Juli, Gubík Ági, Sztárek Andrea, Hőgye Zsuzsanna, Czeglédi Eszter és Orosz Barbara is. Csak az Eszkimó „átütemezhetetlen”, őt Kovács Lajos alakítja.

„Sokfelől jöttünk: Budapestről és Beregszászról, Kecskemétről és Komáromból, Temesvárról, Békéscsabáról, Marosvásárhelyről – mondta el a továbbiakban a rendező, Szikora János. – Sokfélék vagyunk. Azt tartja a színházi tapasztalat, hogy a jó szereposztás fél siker. A Tragédia szereposztását ennél egy kicsit több ambíció mozgatta. Nemcsak a sikert keresi, hanem reprezentálni szeretné a sokarcú, sokszínű magyar színészet gazdagságát. Egyben az az óhaj is megtestesül benne, bárha soha ne lehetne minket, sokfélének született művészeket ideológiákkal egyformára gyúrni vagy elválasztani egymástól.”