A zenekarról a Titanicon

Talán a fenti hiányosságoknak tudható be, hogy a Beszélgetések Kafkával hemzseg a nyomdahibáktól, elütésektől, félrefordításoktól és nyelvi lapszusoktól. Néha egészen mulatságos elírások olvashatók, „bégető nyáj“ helyett „beégető nyáj“ (245. oldal), „pompa“ helyett „pomba“ (87.), „lebiggyesztette ajka szögletét“ helyett „lepittyesztette ajka szögletét“ (139.), „kiengesztel“ helyett „megengesztel“ (208.) stb.
Kérdés az is, milyen lehet az „izzadságkitörés“ (69.), s hogy vajon Tremplnek (104.) vagy Tremlnek (105.) hívták Kafka kollégáját? S hogy a városnevek néhol miért szerepelnek magyarul (Prága, Bécs), máshol pedig németül (Lipcse helyett Leipzig)? Hogy az üzbég Taskentről lemaradt a szóvégi t (161.)? Örüljön, aki rájött!
A kolofonból természetesen nem derül ki, de a könyvnek nem ez az első magyar kiadása: Gustav Janouch művét először a Gondolat kiadó jelentette meg magyarul, 1972-ben. Valószínűsíthető, hogy a 2008-as kiadáshoz az újragépelés fáradságos munkája helyett csak beszkennelték a régit, így fordulhatnak elő olyan hibák a szövegben, mint - Gregor Samsáról szólva -a „rovarlét“ helyett olvasható „rovatlét“ kifejezés (14.), de nem kevésbé zavaró az sem, amikor „alakok“ helyett váratlanul „ablakok“ (64.) kerülnek elénk.
A La marcia su Roma alighanem csak ebben a könyvben szerepel „római menetként“ (197.), a magyar nyelvű történetírás a „Római menetelés“ vagy a „Menetelés Rómába“ kifejezéseket használja. Tycho Brahe dán csillagász neve kétszer fordul elő a könyvben, s mindkétszer hibásan: a főszövegben Tycho Brade (31.), a szövegvégi jegyzetekben Tycho Brabe (283.).
Gustav Janouch Kafka kortársa volt. Ahogy az előszóban írja, számára Kafka „a minden eleven élőért érzett következetes, etikus felelősség hirdetője, olyan ember, akinek látszólag köznapi hivatalnokéletén (…) a legnagyobb zsidó próféták eget-földet átfogó Istenés igazságkeresésének korlátokat nem ismerő heve mennydörgött, villámlott át.“
Az „eleven élők“ szókapcsolat nyilván szándékos logikai csapda, amely arra figyelmezteti az olvasót, hogy nem árt résen lenni. Hát tényleg nem. Janouchtól megtudhatjuk, hogy „Franz Kafka az abszolútumban élt“ (24.), hogy szemében beszéd közben „apró, zöldes fények villantak fel“ (106.), hogy olykor „félig nyitott ajkai közül halk sziszegéssel koboldnevetés tört elő“ (184.), s néha, mielőtt megszólalt volna, „megnedvesítette nyelvével alsó ajkát“ (193.).
Janouch művének szakmai megítélése felemás. Nem azért, mert a szerző a csehszlovák állambiztonság (ŠtB) titkos munkatársa, majd ügynöke volt (fedőneve: Ružek), hanem mert sok Kafka-kutató szerint a könyvben nem Kafka, hanem Janouch beszél. De végtére is mindegy, hogy ki dicséri Gandhit, Masarykot, Francis Jammest, Flaubert-t, Goethét, Dickenst, Kleistet, Walt Whitmant vagy a taoizmust - a fontos az, hogy Janouch/Kafka minden pátosz ellenére az erkölcsi tartás fontosságát hirdeti.
A könyv legszebb mondatai is az emberi méltóságról szólnak. „Egy ilyen istentelen korban jókedvűnek kell lenni. Ez kötelességünk. A süllyedő Titanicon a zenekar az utolsó pillanatig játszott. Ilyesféleképpen nem engedhetjük, hogy a kétségbeesés megvesse a lábát.“
(Gustav Janouch: Beszélgetések Kafkával. Fordította: Tandori Dezső. Kairosz Kiadó, Budapest, 2008, 292 oldal) (Gazdag József)